Ha Zenta környéki hímzésről beszélünk, elsősorban a népi és a polgári fehérhímzés jut eszünkbe, hiszen azt varrták az asszonyok leggyakrabban, ugyanakkor az 1900-as évek elején népszerű volt az úgynevezett tűfokos hímzés is. Erről tanúskodnak a korabeli zsebkendők, ágyneműk, abroszok, szalvéták. Mivel a helybéli Rozetta Kézművestársaság a feladatának tekinti a hagyományos öltésminták megőrzését, kézműves-foglalkozásaikon ezen a nyáron sok gyermekkel elsajátíttatták ezt a technikát, és ők maguk is igyekeznek ilyen munkákat készíteni, hogy fennmaradjon a sajátos öltésforma.
Nagya Abonyi Ágnes néprajzkutató, a Rozetta Kézművestársaság elnöke azt mondja, a hagyományos tűfokos hímzést az egyszerűség jellemzi:
– Kétféle öltéstechnikája van, a szálán varrott, valamint a tű fokával való bújtatásos, amikor az úgynevezett lábakat megfelelő módon át kell bújtatni a hímzőszállal. Eleinte csak fehérrel varrták, majd ahogy megjelentek a színes cérnák, ez is megszínesedett. Zölddel varrták a leveleket meg a virágok szárát, a virágokat pedig sokszínűre, az asszonyok kedvelték a satírozott cérnát is. Asztalterítőket varrtak vele, asztalközepeket, szalvétákat, polcszegélyeket, az öltözetben kevésbé alkalmazták. A tűfokos hímzés Zentán és környékén kedvelt és elterjedt volt, és a fehérhímzés mellett az 1970-es 1980-as években ezt is vitték kiállításokra. Egyszerűsége miatt nem igényelt túl nagy precizitást, könnyebb volt varrni, és nem kellett annyira ragaszkodni a hagyományokhoz. A Rozettán belül ezt most igyekszünk feleleveníteni, már Budapestre is vittünk tűfokhímzéses darabot a vajdasági napokra. A régi mintákat keressük elő, azokat elevenítjük fel. Vannak ősmintáink, sablonjaink, amiket őrzünk a Városi Múzeumban, és családoknál is őriznek mintákat. A zentai Kiss György annak idején nagyon szép mintákat szerkesztett, és azokat lánya, Domány Katalin ma is őrzi, és a rendelkezésünkre is bocsátja. A sablonokat, amiket megosztott velünk, terjesztjük, hogy minél többen megismerjék, varrják, és az ily módon elkészített abroszok, szalvéták legyenek a lakás díszei, ékei.
A Rozetta Kézművestársaság tagjai között Szűgyi Zsuzsanna kézimunkázó az egyik leglelkesebb a tűfokos hímzés felelevenítésében, szívügyének tekinti ennek a technikának a szakmai körökben való elismertetését:
– Senki sem vitatja, hogy vidékünkre a fehérhímzés volt a legjellemzőbb, ugyanakkor szeretnék a tűfokos hímzést is előtérbe helyezni mint a mi vidékünk jellegzetes hímzésmintáját, ugyanis másutt ezzel a technikával még nem találkoztunk. A huszadik század elején nem volt olyan lány Zenta környékén, akinek a stafírungjában nem lett volna legalább egy ilyen mintával készült darab. Zsebkendőket díszítettek vele, néha ágyneműt, de a konyhaszettekben volt a leggyakoribb. Az abroszokra varrták, a szalvétákra, futókra, vízpadokra, szekrénycsíkokra. Csak virágokat és csokrokat varrtak ezzel az öltéstechnikával. Én is kisgyermek koromban tanultam meg, és nekem is vannak idehaza régi tűfokos hímzéssel készült darabjaim. Most igyekszünk minden fórumon előtérbe helyezni ezt a hímzést, de szakmai körökben nem nagyon akarnak vele foglalkozni, mi azonban nem szeretnénk, ha lesöpörnék az asztalról, ezért kiállításokra is visszük, meg mindenütt igyekszünk megmutatni, hogy ez is a miénk, és büszkék vagyunk rá. Egyszerűsége miatt a tűfokos hímzéssel kivarrt darabot a kiállításokon nem nagyon értékelik, de ettől függetlenül szeretnénk megőrizni, és a sajátságaink közé sorolni. A nyári kézműves-foglalkozásainkon egyébként a gyerekeknek nagyon tetszett ez az öltéstechnika. Én is nagyon sokféle hímzéssel foglalkozom, és mindegyiket másért szeretem, de a tűfokos hímzés kimondottan a miénk, és szeretném megőrizni, továbbörökíteni.
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
