„Az ember olyan, mint a hagyma”

A Magyar Köztársaság Magyar Ezüst Érdemkereszttel tüntette ki dr. Mészáros Zoltán szabadkai történészt, levéltárost. Az elismerés kapcsán a díjazottal beszélgettünk arról, hogy az objektivitás is valójában szubjektivitás, hogy a történelem és a líra hogyan működik egymás mellett, valamint arról is, hogy miért tartotta fontosnak könyvben foglalkozni Vajdaság történetével.

Történészként a tényekkel foglalkozik, ám köztudomású, hogy Ön szereti a verseket is, esszéi, tanulmányai mellett lírai hangvételű írásai is napvilágot láttak. Hogyan működik Önben ez a kettősség, az objektivitás, a tények tisztelete – amennyiben a történelmi tényeket objektívként kezeljük, hiszen az is kérdés, hogy amikor időben hozzánk közel álló, esetleg személyesen is megélt korszakkal, történéssel foglalkozik, hogyan tud a történész objektív maradni – és a szubjektivitás, az érzelmek világa?

– Szerintem minden szubjektív, hiszen amikor objektíven, azaz tárgyszerűen tényekkel foglalkozunk, akkor is az „én”, a „te”, az „ő” stb. foglalkozik azokkal. Más szóval a múlt megismerése a források használatával sem lehet teljesen objektív, erre csak törekedni lehet. Ormos Mária akadémikus asszony – aki a mentorom volt doktori munkám írásakor – mondta egy alkalommal, hogy a történelem rekonstrukció, viszont a rekonstrukció is konstrukció. Úgy kell elképzelni a történész munkáját, mintha egy építész megpróbálna újraépíteni egy összedőlt házat a szaktudása alapján, és a megmaradt építési anyagból. Ez a próbálkozás valamennyire sikeres lehet, de elképzelhetetlen, hogy minden pont úgy álljon, ahogy volt. Másképpen szólva a történész olyan puzzle összerakására törekszik, amelyből darabok hiányoznak, csak azt nem tudni, hogy mennyi. Így kell szorgalmasan keresnünk a darabokat, a forrásokat, amiből összeáll a kép. Szerintem a legbecsületesebb dolog bevallani, hogy semmit nem tudunk az objektivitás hűvös magaslatából vizsgálni, de megpróbáljuk megérteni a történelmi helyzet szereplőinek szerepét, az őket mozgató motivációkat, és így létrehozni, rekonstruálni, amit igaznak tartunk, ezt persze a források teljes tiszteletével kell tennünk, egyébként értelmetlen történelemmel foglalkozni.

Érdekes felvetés, hogy a történelmi „tényeket” objektívnek kezelhetjük-e, hiszen azokat ismét valaki leírta, úgy, olyan szavakat használva, amely a leíró álláspontját tükrözi. Pécsett, ahol doktoráltam, úgy tartják, hogy már a tegnap is történelem, és szerencsés dolog az, ha egy témával a történés után mielőbb elkezdünk foglalkozni, mert az idő nagyon gyorsan robog előre, és ha nem foglalkozunk a „tegnap dolgaival” azok lehet, hogy eltűnnek. A tegnap mondottakat pedig könnyebb értelmezni, így a források jobban értelmezhetőbbek, és a tények könnyebben felismerhetőek.

Ami a lírai „vonalat” illeti, szerintem minden emberben időnként „megszólal a líra”. Velem történt „egy s más”, ami a „líra pengetésére” ihlet. A kettősség úgy működik bennem, hogy ember vagyok, és úgy gondolom (ahogy a rajzfilmhős Shrek is mondta) az ember olyan, mint a hagyma: rétegei vannak. A mindennapok dolgai csak a külső réteget jelenítik meg, a közügyek, a hivatás még mélyebb réteg, a személyes múlt, és valahol legbelül van a lényeg, amelyet ki-ki magának őriz, és aminek alkalomadtán szabad utat enged.

Két éve megjelent egy esszé- és tanulmánykötete, Küszködés a síkságon címmel, amelyben Vajdaság történetével foglalkozik. Mi az, ami meghatározza az Ön számára Vajdaságot, Vajdaság történetét? Ebben a kötetben szinte minden település polgárai megtalálják a településük történetét, és a könyv is inkább az ő szempontjukból dolgozza fel térségünk történelmét. Miért tartotta fontosnak, hogy ez a kötet így szülessen meg? Megfogalmazható tanulság számunkra?

– Én nem szeretem az üres szólamokat, márpedig gyerekkoromtól hallom őket, hogy milyen jó egy ilyen etnikailag kevert, multikulturális környezetben élni. Inkább az együttélésre odafigyelő, arra érzékeny egyének esetében jelenik meg ez az előny, ez a kellemesség, hiszen valóban jó tudni több nyelvet. Ezért gondolkodtam el Vajdaság jelen és múltbéli helyzetén. A végkövetkeztetésem az, hogy akkor előny több kultúra együttélése, ha ebbe mindenki, akit érint (és nem csak a kisebbségi polgár) plusz munkát fektet bele, törődik vele. Ha nem így van, akkor zavarodottság, bizonytalanság és meg nem értettség származik belőle.

Volt szerencsém egy projektben dolgozni, a Živeti Zajedno és a Koliko se poznajemo versenyt szolgáló könyv megírásában, és úgy éreztem, hogy nem sikerült minden dolgot megfelelően átbeszélnünk. Ekkor jutott eszembe, hogy a Vajdaságnak nem is egy története van, hanem annyi ahány nép él itt, és nyilvánvaló, hogy én – vállalva az összes elfogultságomat – magyar szempontból próbálom ezt megírni. Azonban nem a kisebbségi magyarság szempontjából, hiszen alig kevesebb, mint száz éve él a közösségünk kisebbségben. Ha hitelesek akarunk lenni és megérteni azt a korszakot, akkor nem szabad a mai Vajdaságot visszavetíteni.

A Szabadkai Történelmi Levéltár főlevéltárosa. Most mit kutat? Milyen forrásanyaggal szolgál a levéltár?

– A levéltáros munkájának, amit sajnálok, csak kisebb része a történelmi kutatás, én általában rendezni szoktam levéltári fondokat (az egy kibocsátó által keletkező iratokat), és most egy gyűjteményen dolgozom, amiben a levéltárhoz eljutó meghívókat és néhánylapos iratokat (brosúrákat) rendezem. Szerintem, ha lesz olyan kutató, aki száz év elteltével belenéz ezekbe, majd egészen jó képet kap belőlük a város kulturális életéről.

n Történész, levéltáros, érdekli az irodalom, előadásokat tart, esszéket, tanulmányokat ír. Csak néhány példa a szerteágazó tevékenységéből. Munkája elismeréseként a Magyar Köztársaság most Magyar Ezüst Érdemkereszttel tüntette ki. Mit jelent ez az elismerés és miben hat ösztönzőleg Önre nézve a további tevékenységeit illetően?

– Amikor beszélgetünk, már aludtam egyet a kitüntetés napjára. Az ezüst érdemkereszt mellé egy mappát is kaptunk indoklással, pecséttel és aláírással. És az aláírás Magyarország köztársasági elnökéé, aki nekem nagyon szimpatikus, mert gyakorolhatná funkcióját teljesen visszavonultan is, mégis kilép ebből és a világ nagy dolgaival foglalkozik, nyitott a tudomány iránt és felelős politikus lévén a környezeti kérdésekkel foglalkozik.

Ami engem illet, megpróbálom, a saját lehetőségeimhez mérten, illetve korlátaim figyelembevételével, kihozni a legtöbbet magamból. Ezenkívül olthatatlan szenvedély él bennem a tanulás iránt, szeretek mindenbe „belecsippenteni” egy kicsit, az extragalaktikus csillagászattól a Higgs-bozonig. Mindenfajta művészetet élvezek, főleg a zenét. Ami meg a szűkebb szakmámat illeti, igyekszem a történelmet összekötni azzal, amivel össze is tartozik, ötleteket „lopok” szociológusoktól, közgazdászoktól, politológusoktól, pszichológusoktól, néprajzosoktól. Sokszor nincs kedvem a tudományos publikációk követelményeinek betartásával bajlódni, azért sem, mert az intuícióra – ami nekem rendkívül sok impulzust ad, nem lehet hivatkozni – egy tudományos publikációban, ezért egy-egy ötletet inkább szabadabban esszéként írok meg. A kitüntetést elismerésként éltem meg, és felszabadító érzésként, amely arra biztat, hogy továbbra is olvassak, gondolkodjak, írjak, a közélethez is tegyem hozzá, mit tudok, hogy egyénekként és közösségként is sikeresek lehessünk.