A tanszék tanárai, munkatársai, családtagjai és barátai vettek búcsút Gerold László nyugalmazott egyetemi tanártól, színikritikustól, irodalomtörténésztől, az újvidéki Magyar Tanszék egykori vezetőjétől, a Híd folyóirat volt főszerkesztőjétől a Magyar Tanszék által a Bölcsészettudományi Karon szervezett megemlékezésen. Csányi Erzsébet tanszékvezető beszélt elsőként az összejövetelen Gerold munkásságáról, életművéről és életpályájának főbb állomásairól. A megemlékezés folytatásában Csáky Sörös Piroska, Gerold egykori évfolyamtársa elevenítette fel azokat az éveket, amikor együtt beiratkoztak az 1959-ben megnyílt Magyar Tanszékre, néhány kedves emléket sorolt fel az évfolyamon töltött tanulmányok idejéből. Pilinszkyt idézve tette fel a kérdést: Vajon csakugyan lezárult, ami egyszer elmúlt, megtörtént? Szerinte a választ a kérdésre Fekete István adta a legegyértelműbb módon meg: Egy ember addig él, amíg emlékeznek rá.
Ifj. Virág Gábor, az újvidéki Forum Könyvkiadó igazgatója közölte: azt hittük, most már véget ért a szomorú hírek sora, a legkevésbé gondoltuk azt, hogy Gerold László fog itt hagyni minket. Virág kiemelte, hogy számára mindig a tanár maradt, függetlenül attól, hogy tanár is volt, kritikus is, a szó ma már valamelyest avíttnak számító értelmében.
Nietzsche gondolatával indította beszédét Lénárd Róbert, az Újvidéki Színház munkatársa: Kell, hogy büszkék legyetek ellenségeitekre: mert akkor ellenségetek sikere a tiétek is. Színikritikusi munkásságára utalva Lénárd azt mondta, Geroldnál aligha tudott volna kedvesebb „ellenséget” elképzelni. Megjegyezte, hogy a kritikus mindig rámutatott minden hibára, végigkísérte a színház előadásait, s nem mindig szerette azt. Szomorú valóságnak nevezte, hogy Gerold távozásával voltaképpen az utolsó vajdasági magyar kritikus távozott közülünk.