Kollégákkal
Németh Mátyás sokévi munkájának az eredményét tükrözik azok a fényképek, amelyeket legújabb temerini kiállításán láthatunk. Sokaknak nem kell őt külön bemutatni. 1970. április 1-jén került a Magyar Szó újvidéki szerkesztőségébe. Ahogy ő mondja, lencséjével harminc évig járta az utcákat, és munkatársaival a mondás szerint bejárta Tolnát, Baranyát. Nem kevés díjban és elismerésben részesült. Emellett negyven éve festészettel is foglalkozik. Számos önálló festmény- és képkiállítása volt, és több közös tárlaton vett részt. A táj és a paraszti életforma kedvelője, így ezek a motívumok gyakran köszönnek vissza fotóiról.
– A kiállítást három teremre osztottuk fel. A gyermekhét alkalmából az egyik teremben gyerekekről készült szimpatikus képek láthatóak. A nagyteremben a díjazott művészfotóimat állítottuk ki. A galéria előterében pedig idősebb személyekről készült portrék vannak, amelyeken felfedezhetőek különböző magyar tájjelegű motívumok is, például a temerini Novák Misa bácsit Maris nénivel a házuk előtt széleslátó objektívvel fényképeztem, így látszik a nádas tető oromzata is, miközben ők a kiskapuban állnak – kezdte a beszélgetést Németh Mátyás.
– Sokak számára ismert, hogy én nagyon szerettem a tanyavilágot lencsevégre kapni. A képeimből is látszik, hogy mai napig kötődöm hozzá, tisztelem és becsülöm a paraszti életformát. Gyerekkoromban a vakációk zömét egyik rokonomnál töltöttem, így mondhatom, hogy a Novák-tanyán nevelkedtem fel. Az alkotásaimon pedig így tovább él a már-már letűnő paraszti életforma.
Ahogy Németh Mátyással beszélget az ember, őszinte formájában tapasztalhatjuk meg azt az alázatot, elkötelezettséget, amellyel megközelíti egykori hivatását. Alapos és széles körű fotóriporteri munkájával, valamint tapasztalataival a kollégák fiatalabb generációjának is üzen.
– A fotózás iránti szenvedélyem nagyon korán kialakult, és mai napig képeken keresztül látok és érzek. Egyetlenegy múló pillanatot sem szabad elmulasztani, ugyanis később újra lepörögnek a bennünk rögzült filmkockák. Bennem legalábbis így bonyolódott le. A nyitott szemmel járás gyakorlattá vált, és olyasmire is felfigyeltünk, amit a másik ember talán észre sem vesz. A szerkesztőséget el kellett látnunk fotókkal. Egyik módja ennek az volt, amikor ellátogattunk egy településre, és amint kiszálltunk a kocsiból, máris a helyszínt fotóztam, így volt mit leadni a lapnak. A másik pedig, hogy már az autóból megpillantottam a témát. Terepjárás alkalmával, amikor felfedeztem valamit, azonnal megállítottam a kocsit. Például valahol Zenta alatt kiszálltam, és pár száz métert beszaladtam a földes területen, majd lefényképeztem egy idős házaspárt, amint a férfi állt, a néni előtte térdelt, és a kis lábasban található hagymákat duggatták. Ebből is látszik, hogy az emberi érzékelés fotósszemszögből állandó készenlétet igényel. Minden apró kis rezzenésre oda kellett figyelnünk, amire azonnal reagáltunk. Mindig megragadtam az olyan alkalmat, ami különleges volt, és ez már-már rutinszerűen zajlott bennem. A téma valóban az utcán hever, csak rá kell találni, amit utána kellőképpen kell feldolgozni. Az adott témát körül kell járnunk azért, hogy minél hűebben adjuk vissza a valóságot.
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
Nyitókép: Kollégákkal
