Az ENSZ 1999-ben nyilvánította február 21-ét az anyanyelv nemzetközi napjává. A világnapot annak emlékére tartják, hogy 1952-ben az akkor még Pakisztánhoz tartozó, bengáli nyelvet beszélő Bangladesben az urdut nyilvánították az egyetlen hivatalos nyelvvé. Tiltakozásul a bangladesi diákok február 21-én az utcára vonultak.
A magyar nyelvű írásbeliséget a XI. századtól számítják, az Ómagyar Mária-siralom az első fennmaradt magyar nyelvű vers, bár Magyarországon 1844-ig latin volt a hivatalos nyelv. Éppen az anyanyelv védelmében hozták létre 1827-ben a Magyar Tudományos Akadémiát. Szókincsünk mintegy egymillióra tehető, és a világon kb. tizenötmillióan vallják magukat magyar anyanyelvűnek.
Az anyanyelv világnapján a nemrégiben Magyar Életfa díjjal kitüntetett dr. Hódi Éva magyartanárt, könyvtárost kérdeztük arról, hogy mit jelent számára az anyanyelv:
– Az anyanyelv az ember legbensőségesebb sajátja, tulajdonképpen én magam vagyok. Fontos küzdenünk a megtartásáért, mert az ember úgy érzi, hogy ha nem használhatja, ő maga is zárójelben van. Az anyanyelv olyan, mint a ruha rajtunk. Ha helytelenül használjuk, olyan mintha rendetlenül lennénk felöltözve. Ha nem vagyunk figyelmesek, ha pontatlanul fogalmazunk, ha nem értjük a szavainkat, a kifejezéseinket, könnyen megvezetnek bennünket. Ezért kell tudatosítani a helyes nyelvhasználatot, az újabb kifejezések háttértartalmát, hogy miért változott meg egy-egy szó, szókapcsolat jelentése, hogy pontosan értsük a másikat, és a világ semmi kincséért se vezessenek félre bennünket. Hogy kell-e foglalkozni az anyanyelvünkkel? Éppen az említettek miatt fontosnak tartom ráirányítani a figyelmet a nyelvhelyességi problémákra. Kisebbségi létben pedig még kifejezettebb kell, hogy legyen a nyelvi jelenségre való odafigyelés, hiszen megmaradásunk függ attól, megőrizzük-e anyanyelvünket.
