Haragból fakadó szeretet

Sötét tónusú, mély hang, sötét mélységekből feltörő dalok és persze az elmaradhatatlan öltöny. Get Ready For Love – ordította azonnal a színpadra lépve rajongói előtt a 2022-es EXIT második napján Nick Cave.

Az idei EXIT legnagyobb neve kétségkívül a Nick Cave and the Bad Seeds volt. A 64 éves, ausztrál rocker fiatalokat megszégyenítő energiával vetette bele magát a koncertbe, sokszor szó szerint is a rajongói keze közé. Ahogy kilépet a színpadra, a levegő felforrt körülötte, de nem zavartatta magát, belekezdett első dalába. Felordította, hogy Get Ready For Love és már a számára felállított korlát előtti kifutón/járdán énekelt tovább testközelből a közönségnek, ahonnan csak akkor ment vissza a nagyszínpadra, ha zongorázni akart, és amikor megszomjazott. Szeretet, életöröm, remény és elementáris düh volt a levegőben, de mélyen ott feszült a fájdalom is, ami kikerülhetetlen volt, hiszen májusban halt meg Cave legidősebb fia.

Hiába veszítette el hat éven belül második gyermekét is, nem adta fel. Kiállt a rajongói elé és szó szerint az arcukba ordította magát. Tudtára adta mindenkinek, hogy hiába a lélekszaggató szomorúság és fájdalom, ő továbbra is szerelemben és a szeretetben hisz. Ha máshogy nem, akkor haraggal és lázadozva. Lelke olyan mélységét nyitotta meg, amit először 1987-ben mutatott meg. A dühös lázadó Nick Cave állt előttünk. Az Istennel vitatkozó és hadban álló lázadó, az egykori alkoholista, drogos punker, aki az erőszakról írt balladákat.

Második dalában, a There She Goes My Beautiful World-ban is szeretettel és fájdalommal átitatott dühvel folytatta tovább, de most már megjelent a remény is a hangjában. Marad a harmónia, az egyensúly felé vágyakozás, a szeretettel teli élet, és nem fog még egyszer elveszni önmagában, nem fogja még egyszer megjárni a reménytelenség és az üresség azon poklát, amit az 1989-es És meglátá a szamár az Úrnak angyalát című regényében írt meg. Vele marad most már a háromtagú gospel kórus, amely szinte észrevehetetlenül, de terelgeti a belső démonokkal küzdő énekest, mint azt az 1990-es The Good Son-ban, a drogok utáni újjászületésének kezdetén írt dalban hallhattuk, s bár csupán az 2004-es Abattoir Blues/The Lyre of Orpheus című albuma óta kísérik őt a gospel énekesek, hihetetlen egyensúlyba tudják hozni a néha őrültbe átlényegülő énekes előadását.

Az átalakulás himnusza volt most is a 2013-as Jubilee Street, hiszen most is a dal első nyugodt felében zongorázott, majd felkelt, kiment a közönséghez, többször megismételve, hogy „look at me now” (néz most rám), miután kitört alóla a dal, mint egy félig betört csikó, és lázálomszerű őrjöngésbe csapott át.

Felcsendült a biblikus képekkel teletűzdelt, 1995-ös Tupelo, az 1988-as The Mercy Seat irgalmas székében pedig (ami egyszerre Isten trónja és elektromosszék is) Cave újra az ószövetségi szemet szemért szellemben ítélkezett felettünk. Nem maradhatott ki az isteni bosszúállásról szóló kultikus, szinte minden koncerten eljátszott, 1994-es Red Right Hand sem, feltámadt a dühös és gyors, 1988-as City of Refuge, hipnotikus önkívületi imába fordult át az 1984-es From Her to Eternity, a 2013-as Higgs Boson Blues egzisztencialista költeményében pedig velünk együtt tette fel a kérdést, hogy kik vagyunk, a White Elephant-ban pedig a közönség soraiból színpadra emelte a belgrádi Nikola Krstić énekest, aki a Cave Dogs zenekarával Nick Cave-dalokat ad elő, hogy megajándékozza őt élete egyik legszebb élményével.

Nick Cave újra bemutatta, hogy igazi showman, aki számára a rajongó nem csupán egy távoli, ismeretlen fej, hiszen néhány centire a rajongók előtt énekelt, boldog, boldogtalan kezét megérintette, kommunikált a rajongókkal, együtt énekelt a barátjuk nyakában ülő lányokkal, kisebb ajándékokat fogadott el, ráhajolt a közönségre, és egy ízben mintha meghalt volna, hagyta, hogy ők tartsák a testét. Együtt élt és lélegzet a rajongóival. Mindezek ellenére előadásmódjából sugárzott a fájdalom, a szeretett hozzátartozó elvesztésének élménye, amit csupán annyival érzékeltetett, hogy az újvidéki koncertje volt egyik utolsó fellépése. Van még néhány koncertje, majd hazaköltözik Ausztráliába. Reméljük, nem örökre.