Vukosavljev Iván, a Zentai Magyar Kamaraszínház igazgatója szerint már néhány évtizeddel ezelőtt sem lett volna elhamarkodott döntés, hogy létrejöjjön a Vajdasági Magyar Nemzeti Színház.
– Azt hiszem, a szabadkai Népszínház ezt a funkciót már az ötvenes, hatvanas, hetvenes években is betölthette volna, de később sajnos jött egy olyan negatív tendencia, amely megszüntette a Magyar Társulatot, ezért ez nem valósulhatott meg. Ha már akkor önálló lett volna, nehezebb lett volna megszüntetni. A legsikamlósabb kérdés jelen pillanatban a szakma, a nyilvánosság és a jogászok számára is az, hogy hogyan fog ez az intézmény működni. Egy nemzeti színháznak megvan a működési elve, és attól nem is kell majd nagyon eltérni. Az egyik fontos momentum az, hogy az alapszabályt pontosan ki kell dolgozni, alaposan meg kell fontolni, átgondolni. Ebben az ügyben a színházi szakmának, a gazdasági szakembereknek és a jogászoknak is hatékonyan kell együttműködniük. Új munkahelyet is teremteniük kell, mert a mostani emberszám biztosan kevés lesz ahhoz, hogy a társulat önállóan, nemzeti színházként működjön. A környező országokban a nemzetalkotók mellett az összes kisebbségnek van nemzeti színháza, és ha jogilag és politikailag most először lehetőség adódott arra, hogy nekünk is legyen, akkor miért ne használnánk ezt ki? Ezért nem is kellene bárkiben megfogalmazódnia annak a kérdésnek, hogy szükség van-e rá. A kulisszák mögül (és már előttük is) hallani azért olyan visszhangokat, hogy vannak, akik nem helyeslik a létrehozását, mert esetleg majd nem lesz rá pénz, vagy máshonnan vonnak el támogatásokat... Erre nem kerülhet sor! Nem szabad megengednünk, hogy az új színház létrejöttével és működésével bármelyik mostani színházunk bármilyen módon „sérüljön”! De miért is feltételezünk mi már előre rossz szándékot? Mi mindannyian: színészek, rendezők, pedagógusok, igazgatók, politikusok és mindenekelőtt nézők nem akarjuk a vajdasági magyar kultúra alappilléreit erősíteni? Én hiszem, hogy igen. Hinni akarom. Ezért maradtam itt. Ezért maradok itt. Vagy várunk még évtizedekig? A döntést és a terhet pedig inkább gyermekeink vállára pakoljuk? Ne fecséreljük el az időnket. Annyit elvesztettünk már.
A Vajdasági Magyar Nemzeti Színház megalapítása csak jót hozhat. Azáltal, hogy nem lehetett 50 évvel ezelőtt megalapítani, nem is tudjuk, mi mindent veszítettünk el, de ebbe bele sem merek gondolni. Néhányan azt is megkérdezik: nem sok ennyi színház egy ekkora közösségnek? Ha a 300 000 vajdasági magyar egy helyen élne, akkor talán elegendő lenne egyetlen nemzeti színház is, de nálunk erről szó sincs. A nemzeti kisebbségek színházainak működése, megléte sokkal többet jelent, ad és képvisel, mint amennyi a fölszínen van.
Ha több olyan intézményünk van, amelyre támaszkodhatunk, az csak előnyünkre válhat. Ez az a pillanat, amikor össze kell fognunk, ki kell gondolnunk, hogy lehet ez majd jó, nemcsak Szabadkának, hanem a többi településnek is. Szerintem a hogyanon kell gondolkodnunk, és nem azon, hogy legyen-e. Örülni kell annak, hogy lesz nemzeti színházunk. Ugyanilyen öröm ért bennünket, amikor megalakult a Tanyaszínház, az Újvidéki Színház, a Kosztolányi Színház, a Zentai Magyar Kamaraszínház, az Újvidéki Magyar Tanszék, a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar, a tehetséggondozó gimnáziumok stb.
Problémák, nézeteltérések és megoldásokra váró feladatok tömkelege vár még bennünket jó néhány témában, de szerintem egy kis jóindulattal és összetartással megoldjuk ezeket.
Tegyük túl magunkat a hiúságon: tegyünk érte, hogy ez a színház megtalálja a saját arcát, gondoskodjunk róla, segítsük őt. Az alázaton kívül az újító tegye magáévá a bátorságot is, a különbözni merést, hogy ha majd kimondjuk a nevét, ne más, ő maga jusson az eszünkbe – mondta Vukosavljev Iván.
