A vajdasági egyházi levéltárak anyagának földolgozása, fönntartása és publikálása címmel rendeztek tanácskozást a minap Szabadkán. Mint már beszámoltunk róla, a Keresztény Értelmiségi Kör szervezésében megtartott összejövetelen szóba kerültek az egyházi anyakönyvek, felmerült az egyházi közgyűjtemény létrehozásának szükségessége is.
Visszakerülnek-e eredeti tulajdonosukhoz az egyházi anyakönyvek? S ha igen, valóban ott lesznek-e a legbiztonságosabb helyen ezek a fontos dokumentumok? Mi a megoldás ebben a kérdésben? Fodor István, a zentai Történelmi Levéltár igazgatója úgy látja, talán a legjobb lenne egy helyen, egyházi dokumentációs központban őrizni az anyakönyveket. Mint mondta, erre Magyarországon számos példa van:
– Az állami anyakönyvezés 1895 tájékán indult. Az egyházi születési, házasságkötési, keresztelési és halálozási adatok jóval korábbi évszázadokból valók. 1946-ban hoztak törvényt arról, hogy gyakorlati okok miatt az állam átveszi az említett egyházi dokumentumokat, átmásolja, majd visszaadja eredeti tulajdonosának. Erre a mai napig nem került sor, pedig a vagyonvisszaszármaztatás lehetőséget adott rá. Ennek kapcsán az egyházak napirendre tűzték ezt a mai napig megoldatlan problémát. Hogy mi a megoldás? Úgy gondolom, hogy ezeket az iratanyagokat nem kellene a plébániáknak külön-külön visszaadni. Megtörtént például – anélkül, hogy megnevezném, melyik egyházközségről, melyik felekezetről van szó –, hogy olyan iratanyagot kértek vissza a belgrádi vagyonvisszaszármaztatási ügynökségtől, amit el se vett az állam annak idején. Mert, mint ellenőrzés során kiderült, a levéltáros szakember megtalálta a dokumentumot. Tehát bennem fölmerül a kérdés, hogy hogy adjuk vissza ilyen helyre az anyakönyveket, ahol azt sem tudják, mi van a saját birtokukban. Egyébként az egyházi illetékesek közül sokan mondják, se idejük, se megfelelő tudásuk nincs, hogy még ezzel is foglalkozzanak. A megoldás szerintem az lenne, ha ezeket a történelmi anyagokat egy helyre összegyűjtenék. Egy mindenki számára hozzáférhető egyházi közgyűjteményt kellene létrehozni. Magyarországon ez nem újdonság, minden egyházközségnek van közlevéltára, ami nyitott bárki előtt. A történelmi tapasztalat alapján eleve nagy a bizalmatlanság az egyháziak és a világiak között, de tisztázni kellene, hogy van történeti dokumentum és operatív iratanyag. A közgyűjteménynek az utóbbihoz semmi köze, tehát ahhoz a világiaknak semmi joguk, hogy az egyház ügyviteli illetve bizalmas anyagában turkáljanak.
Apró Erzsébettel, a kecskeméti levéltár munkatársával – aki korábban Szabadkán dolgozott, tehát rálátása van az itteni helyzetre is – készítettünk egy átfogó leltárt a Kárpát-medence magyar vonatkozású levéltári forrásainak vajdasági iratanyagáról, amiben pontosan feltüntettük az anyakönyveket is. Ennek alapján kikereshető minden egyes egyházi anyakönyv is – hallottuk Fodor Istvántól.
***
Ez volt az első lépés
– Ez a tanácskozás volt az első lépés, most ki kell dolgozni a részleteket, elsősorban az egyházi méltóságokkal kell egyeztetni, hogy milyen igényeik vannak, milyen segítséget szeretnének kapni a világi szakemberektől – mondta Miskolczi József, a KÉK elnöke. – A szabadkai és a nagybecskereki római-katolikus püspökség és a református egyház, görög-katolikus egyház igen magas szinten képviseltette magát a tanácskozáson, tehát nyitottak, készek beszélni a témáról. Persze, mindenképp hosszadalmas folyamatról van szó, ha megvalósulnak a tanácskozáson körvonalazott elképzelések, akkor is legalább négy-öt év kell, mire az egyházi levéltári kutatások alapján az első könyv megjelenhetne. A kalocsai főegyházmegyei levéltár is felajánlotta segítségét, tapasztalatát. Az a fontos, hogy megtettük az első lépést.
