A közelmúltban jelent meg ifjú Korhecz Tamás Otthonteremtőben a szülőföldön című jogi és politikai esszékötete a Forum Könyvkiadó gondozásában. A vele készült interjú második részét közöljük az alábbiakban:
Mi most a teendő, hogy tegyük még otthonosabbá a szülőföldünket?
– Ugyanaz a fontos most, mint ami ennek az évszázadnak vagy évezrednek az első éveiben volt, az hogy éljünk azokkal a lehetőségekkel, belakjuk azt a mozgásteret, amit a rendszerváltó döcögve európai integráció útjára lépő Szerbia számunkra lehetővé tesz. A vajdasági magyar politikum az elmúlt évtizedben végrehajtott néhány huszárvágást. Azt hiszem ezek a talán előre nehezen megjósolható sikerek és eredmények feljogosítanak bennünket arra, hogy kezdjünk magunkban hinni. A politikum számára nagyon fontos feladat, hogy a közösséggel elhitesse, hogy élhető a szülőföld, hogy meg tudja valósítani azokat a jogszabályi, gazdasági, intézményrendszeri és fejlesztési célokat, amelyek ezt a szülőföldet gyakorlatilag otthonukká is tehetik.
Ennek érdekében lehet-e jótékonyan, hitegetve illúziókat kergetni vagy inkább szembenézve az igazat kell megmondani?
– Nem szabad illúziókat kergetni olyan hamis és megvalósíthatatlan célokat az emberek előtt lebegtetni, amelyekről mi magunk is tudjuk, hogy nem reálisak. Az én tapasztalatom, ezt próbáltam a könyvben is megfogalmazni, hogy a lehetetlen korlátjai jóval távolabb vannak annál, mintsem azt az átlag magyar ember Vajdaságban hiszi. Mint már megállapítottuk, a magyarságra általánosságban jellemző a panaszkultúra, a borúlátás, a halálkultusz, de ez nem igazán rendelkezik megfogható, valós alapokkal. Természetesen vannak nehézségeink, olyan dolgok, amelyek súlyos traumaként érték a magyarságot, mint közösséget, mert a történelem egy-egy szomorú időszakában ezreket gyilkoltak meg, 10–100 000 üldöztek el a szülőföldjükről, de más népek is átestek súlyos traumákon. Nem kell azt hinni, hogy a magyarság rosszabb és nehezebb helyzetben van. Nekünk számos olyan eredményünk és kvalitásunk van ami igen is okot és jogot formál a számunkra arra, hogy elhiggyük, otthonosabbá tudjuk tenni a szülőföldünket. Sokan ezt a magyar közösséget a '90-es évek során eltemették, s tették ezt magyar emberek is. Bizony jó néhányan úgy gondolták, hogy olyan vérveszteség érte a '90-es évek folyamán a vajdasági magyarságot, amely nekünk végérvényesen betette a kaput, sokan azt híresztelték, hogy a helyzet annyira kilátástalan, hogy 10–20 év múlva itt nem is fognak magyarok élni. Most viszont annak vagyunk a tanúi, hogy nem csak, hogy megmaradtunk, de képesek voltunk arra is, hogy az élet bizonyos területein magasabb életminőséget erősebb intézményrendszert hozzunk létre, mint amilyen akár 20 évvel ezelőtt, a „boldog nyolcvanas években” létezett.
Ezek szerint talpra állt ez a közösség?
– Nem hogy nem halt meg ez a közösség, és hogy korai volt az utolsó kenetet feladni a közösségünknek, hanem képesek voltunk megrázni magunkat, és főnix madárként újjáéledni. Felcseperedett egy új nemzedék. Kiderült, hogy az iskoláinkban ugyan csökken a diákok létszáma, de nem csökkent ez olyan mértékben, ahogy azt a vészmadarak előre jelezték, sőt! Bizony nem tűntek el a magyar gyerekek, sőt vannak most is tehetséges fiataljaink, akik képesek utánpótlásként erősíteni ezt a közösséget.
Talán kiemelt szerep jutott itt annak, hogy különös gonddal kezelték az oktatásrendszert?
– A könyvben megemlítem micsoda csodálatos huszárvágás volt, kisebb fajta csoda, hogy ötven év után újra magyar gimnáziumokat hoztunk létre. Még ennél is nagyobb csoda az, hogy ezek a gimnáziumok valóban minta intézményekké váltak, olyan színvonalas oktatást képesek biztosítani az oda beiratkozó magyar fiataloknak, ami hihetetlen mértékben megnöveli a versenyképességüket és esélyüket a későbbi életük során. Ez egy fantasztikus dolog. Ahelyett, hogy siránkozunk, mi az élet bizonyos területén felkapaszkodtunk, erősödtünk, fejlődést értünk el, és ezt nagyon fontos azt emberek felé kommunikálni.
A sikerekről, az eredményeinkről kell beszélni nem siránkozni a politikusainknak.
– Bizony, mi politikusok is hajlamosak vagyunk arra, hogy a sérelem politizálásnak az eddig kitaposott útvonalán haladva folyamatosan a bajokról beszéljünk -- az ellenségekről, az ellenfelekről. Tudatosan vagy tudat alatt nagyon sok politikus talán azért csinálja mindezt, mert jóval könnyebb így tenni, mint a valós, de nagyon nehezen megvalósítható célokat véghez vinni. Könnyebb azt mondani, hogy itt vannak ezek a „gonosz szerbek a szerb hatalom”, itt van ez az állam, amely semmire sem hajlandó, semmilyen engedményekre, semmilyen racionális kéréseinket nem akarja teljesíteni! Ez egy kitűnő igazolás arra, hogy nem tudunk tovább lépni, hogy miért nincs eredmény, miért nem tudunk felmutatni kézzel fogható megvalósított sikert. A panaszkodó, másra mutogató, sopánkodó politikusoknak könnyebb ez az út. Nehezebb bevallani azt, hogy a siker, az eredmények nagyon nagy mértékben tőlünk függnek, ami persze nem azt jelenti, hogy az eredmények itt vannak tőlünk egy karnyújtásnyira... Mégis nagyon sok dolog igenis tőlünk függ, csak az eredményekért nagyon meg kell dolgozni. Ez a könyv elsősorban az autonómiáról szól. Ugyanakkor az is kiderül ebből a könyvből, hogy az autonómia nem egy csodaszer, nem egy végcél, nem a Kánaán, a Mennyország, hanem egy olyan jogi-politikai konstrukció, ami egy kisebbség számára megkönnyíti a saját alapvető céljainak az elérését.
Ezek szerint nem az autonómia a fő cél?
– Nem az autonómia az alapvető cél. A cél az, hogy magyarként megmaradjunk és egyenrangúak legyünk az itt élő többséggel. Ez a két főcél, igazából minden politikus minden magyar politikai párt, de általában minden nemzeti párt részére ezek a fő célok. Valójában azt szeretnénk elérni , hogy ne legyünk hátrányosabb helyzetben azokhoz képest, akikkel együtt élünk, akikkel osztjuk ezt a térséget, de elsősorban a domináns nemzethez viszonyítva. A másik egyenrangú cél, hogy megmaradjunk annak, amik vagyunk, megőrizzük a hagyományt, a kultúrát, ami őseinktől örököltünk és a feladatunk, hogy tovább gazdagítsuk és gyarapítsuk. Ha van autonómia és az olyan, hogy szolgálhatja mindezt, akkor ezek a célok valamivel könnyebben megvalósulhatnak, de az autonómia önmagában nem csodaszer. A Magyar Nemzeti Tanács egy lépcsőfok, egy lépés az autonómia kiépítése irányába. A többi Kárpát-medencei kisebbségtől eltérően mi erre az első lépcsőfokra már ráálltunk, de ettől még nem oldódtak meg a problémák, amelyek az önazonosságunkkal összefüggnek. Attól, hogy a nemzeti tanács osztja újra az állami pénzek egy részét, attól még maradnak intézmények és szervezetek, amelyeknek nem jut elég pénz. Tehát, nem oldódott meg a pénztelenség kérdése, csak nem valaki kívülálló osztja most ezt, saját érdekei és céljai mentén, hanem ennek a közösségnek a képviselői. Nagyon sok mindenben minden másban is így van ez, és azt hiszem, hogy a mi felelősségünk, hogy az igazat mondjuk el ne csak a valót. Az embereknek nem azt kell mondani alapvetően, amit szeretnének hallani, nem azt amit legkönnyebb velük elhitetni, hanem azt ami valóban igaz. S az igazság néha fáj. Valószínűleg az írásaim egyike-másika megsértett embereket, olyanokat is, akikkel én úgymond egy csónakban evezek, akik elvileg ugyanabban a „hadseregben” szolgálnak, és mégis, ha valami nem jó, nem működik, akkor kötelességem erre rámutatni.
Mint például?
– A testvéri szeretet című írást sokan annak idején amikor megjelent úgy értelmezték, hogy én ezzel gyakorlatilag a VMSZ elnökének a posztjára törtem és meg akartam buktatni az akkori elnököt. Nem akarom idézni azt a szerzőt, aki engem az ifjú törökök mozgalmával hasonlított össze ezen írásom miatt. Pedig nekem nem az volt a célom, hogy megbuktassam Kasza Józsefet, hanem, hogy nyilvánosan is kimondjam (miután ezt többször elmondtam személyesen az elnöknek és az elnökségnek is), változtatni kell az addigi sérelempolitizáláson, mert az emberek most már nemcsak azt várják el egy magyar párttól, hogy piros-fehér-zöldbe öltözzön, lengedeztesse a zászlót, és mondja: igen, mi magyarok tartsunk össze, mert ez már nem elég. A magyar emberek elvárják tőlünk, hogy konkrét eredményeket mutassunk fel, amelyek segítségével az ő életkörülményeik konkrétan gyakorlati szempontból javulni fognak. Jobb iskolát, nem csak magyar iskolát kell most már követelni, hanem azért kell küzdeni, hogy az iskolában az oktatás színvonalasabb legyen, az ott megszerezhető tudás versenyképesnek bizonyuljon, és boldogulni lehessen azzal bárhol. Ha a szilárd burkolatú út hiányzik ahhoz, hogy egy település lakosai ne legyenek elszigetelve a világtól, hogy a közösség be tudjon kapcsolódni a gazdasági vérkeringésbe, akkor nekünk az a dolgunk, hogy utat építsünk. Máshol munkahelyet kell teremtenünk, megnyitni a magyar emberek számára a munkahelyeket az államigazgatásban, a közszférában. Az elmúlt időszakban több tucat intézmény élére sikerült magyar embereket ültetni a politizálásunkon keresztül, a 90-es években ezek az intézmények be voltok zárva a magyar emberek számára. Ezt is ki kellett harcolni, mert igencsak fontos, hogy ugyanolyan lehetősége legyen egy magyar embernek a hivatali hierarchiában, közvállalatokban elhelyezkedni, felfelé haladni, mint a szerbeknek. A magán szektorban persze ezt nehezebb politikai érdekérvényesítéssel befolyásolni, de legalább az állami szektorban meg kell teremtenünk az esélyegyenlőséget. Ilyen szemléletváltásra volt szükség, erre mutattam rá, és természetesen ezt sokan úgy értelmezték, hogy ez ellenük intézett támadás volt.
Sokszor késztetést érzett, hogy beszéljen dolgokról amiről mások nem igen szívesen nyilatkoztak?
– Az előbb említetteteket el kellett mondanom, ki kellett mondanom még annak árán is, hogy esetleg ezért megvonhatják tőlem a politikai bizalmat. Szerencsére a mi közösségünk esetében a demokrácia foka magasabb szinten van, mint a környezetünkben. A VMSZ-en belül én soha nem rejtettem véka alá a véleményemet. Mégis a pártban meg volt az a demokratikus kapacitás, hogy eltűrjék az én szókimondásomat és autonóm véleményemet, sőt arra is volt erő, hogy a párt szétszakadása nélkül elnököt váltson. Ehhez bizony demokratikus kapacitás kell, mert Szerbiában egyetlenegy pártelnök, komoly politikai pártnak a vezetője nem adta át a helyét eddig senkinek sem. Vagy megölték a pártelnököt, vagy meghalt, vagy szétszakadt a pártja. Ha megnézzük a történelmi VMDK-ban sem sikerült a békés elnökváltást megvalósítani! Ez egyedül a VMSZ-ben történhetett meg. Erre méltán büszkék lehetünk! Rámutatok erre is a könyvemben, hiszen mi bizonyítottuk, hogy meg van bennünk a demokratikus kapacitás, hogy az elnökváltás nem jelenti azt, hogy az előző pártelnöknek és híveinek okvetlenül ki kell lépnie, és új pártot kell alakítaniuk.
(Folytatjuk)
