„Nem volt soha egyéb szándékom, vágyam: festeni akartam! Ez az autoszuggesztió nekem oly természetes volt, hogy annak ellenkezőjét nem is tudtam volna elgondolni” – írta naplójába Vaszary János, a 20. század egyik legnépszerűbb magyar festője, akinek kiállítása szeptember 14-től látható a Magyar Nemzeti Galériában. A Fidelio honlapon Barcza Réka oszt meg érdekességeket a kiállításról.
Egy falnak fordított, alacsony szekrény mélyén bukkantak rá a múzeum munkatársai arra a két szennyezett vászontekercsre, amelyeken az alábbi, halvány, kézzel írt felirat volt olvasható: VASZARY. 2016-ban ezekből került elő húsz-húsz Vaszary-olajfestmény: a néhány sérült darab mellett a legtöbb jó állapotban lévő mű a festő halála után, hagyatékának részeként jutott a Szépművészeti Múzeumba az 1940-es évek elején. A Nemzeti Galéria 1975-ös Budavári Palotába költözésekor ez a két tekercs, a több tízezres műtárgyanyaggal együtt az új épületbe került, és egy polcrendszer eltakart szekrényében lappangott évtizedeken át.
Amikor azonban a Magyar Nemzeti Galéria és a Szépművészeti Múzeum 2012-ben újra egyesült, a Liget projekt keretében pedig elindult az új múzeumépület, valamint a restaurálási és raktározási központ kivitelezésének előkészítése, a tekercsek előkerültek. A negyven lappangó műből most huszonnégyet láthatunk a Vaszary. Az ismeretlen ismerős című kiállításon.
Az új felfedezések ezüstkeretben függnek a teremben, valamint sötét színű cédulával jelölték őket, hogy jól elkülönüljenek a többi műtől. Az itt bemutatott munkák között találunk vázlatokat, részlettanulmányokat és nagyszabású alkotásokat is. A kiállítás kurátora, Gergely Mariann az MNG-gyűjteményéből és magángyűjteményből is válogatott. A magánkézből származó munkák közül több olyan képet is láthatunk, amelyet korábban nem mutattak be nagyközönségnek, valamint a Vaszary-hagyaték kevésbé ismert grafikai lapjaiból is megnézhetünk néhány darabot.
„Ez a korai, naturalista portré például a 2007-es kiállítási katalógusban mint lappangó mű szerepelt, időközben került elő, magánkézből – mutat rá a Virágáruslány című, 1888-ban festett képre Gergely Mariann, hozzátéve, hogy ezt a munkát most láthatja először kiállításon a nagyközönség.
A Kaposváron született Vaszary a Mintarajziskolában Székely Bertalannal és Gregus Jánossal kezdett festeni tanulni, majd Münchenbe ment, ahol von Hacklnál és von Löfflitznél sajátította el a mesterséget. 1899-ben a híres Julien Akadémián tanult Párizsban, ahol naplója szerint más munkametódus szerint folyt a tanulás, sokkal nyüzsgőbb, bohémebb volt az élet a művészhallgatók között:
„… Münchenben aktokat életnagyságban rajzoltunk kétméteres papíron, és a modell hetekig ült, míg Párizsban csak egy hétig. A mesterek szelleme alig volt érezhető ezekben a nyüzsgő méhkasokban, ahol a rajok ki- és berepültek, és folyvást változott a tanítványok tömege. A francia bohém szellem persze eluralkodott és modellpihenő alatt lárma, veszekedés, durva tréfák állandóan szerepeltek – a munka alatt azonban szélcsend.”
A festő ezen korszakából látható a ritkaságnak számító Kávéházi jelenet (1890-es évek) című olajfestmény, amely egy új felfedezés.
Az 1890-es évek végére már elismert művésznek számított, 1898-ban az Aranykor című festményét a Szépművészeti Múzeum megvásárolta, 1900-ban a párizsi világkiállításon pedig bronzérmet nyert.
Ő maga is részt vett az első világháborúban mint hadifestő, drámai hatású képeken számolt be a fronton zajló eseményekről. A háborúban átéltek olyan traumatikusan hatottak rá, hogy miután vége lett, évekig depresszióval küzdött, ami festészetében is tetten érhető: fekete alapot használt a vásznakon, vastagon vitte fel a festéket, indulatos, heves ecsetkezeléssel, amelyekből kiviláglanak a színek.
A komponálás egészére is ez a belső feszültség és izgatottság jellemző. Ékes példája ennek az új felfedezésnek számító Fekvő női akt című festmény 1920 körülről, amely szinte az absztrakcióig elvont formákat fogalmaz meg.
Az 1920-as évek második felében Vaszary festészete aztán a dekorativitás irányába kezdett elmozdulni, depressziója is oldódott. Kezdetben csak vendégprofesszorként, 1923-tól viszont a Képzőművészeti Főiskola tanáraként dolgozott tíz éven át, Lyka Károly meghívására.
1925-ben végre Párizsba utazhatott, a nagy bezártság után. Belevetette magát az éjszakai életbe, az igazi metropoliszként lüktető városban. Stílusa is megváltozott a kortárs francia festők munkáinak megismerésével: a fekete alapot a fehér váltotta fel, a vastag festékréteg helyett leheletvékonyan vitte fel a vászonra a hígított olajfestéket.
Számos képén megörökítette a Bibliából ismert Salomét, akinek alakja a párizsi lokálok és a pesti orfeum műsorában is megjelenik. Az egyik új felfedezés, a Színpadi jelenet (Salome) című festmény is azt a pillanatot örökíti meg, amikor Salome táncot lejt, majd cserébe megkapja Keresztelő János levágott fejét mostohaapjától.
A történet feldolgozása többször is megjelenik Vaszary képein. Ez a periódus egyúttal a modern nő megszületésének időszaka is, amikor a tabuk ledőltek (de legalábbis elkezdődött egy változás ezen a téren is), és végre a nők is szabadabban vállalhatták önmagukat, a szexualitásukat, a vágyaikat.
A tárlat ezen szakaszában szerepel a Vörös hajú női akt című kép is 1930 körülről, amelyen egy morfinista, félmeztelen hölgy szegezi a nézőre igéző tekintetét.
Vaszary azonban úgy ábrázolta a női meztelenséget, hogy abban nincs semmiféle szemérmetlenség.
Sokkal inkább a felszabadult öntudattal rendelkező új, modern nőtípust jelenítette meg, aki átadta magát a természet szépségének és az élet örömeinek” – mondja Gergely Mariann.
„Nem a naturalisztikus ábrázolásmód, hanem a festői értékek határozzák meg a kompozíciót, az erőteljes színek, formák, irányok, foltok, amelyek már-már dekoratív textiltervnek is felfoghatók” – teszi hozzá a kurátor.
Külön szekciót kaptak a kiállításon Vaszary Tatán készült képei. A festő Mimivel, feleségével együtt vásárolta meg tóvárosi telkét a Rosenbach-birtok eladásából. A Toroczkai Wigand Ede által tervezett és 1911-ben megépített tóvárosi műtermes házban sokat időzött. Az I. világháború után, 1916 és 1919 között ki sem mozdult a birtokról: ekkor festette például a Tatai strand, a Tatai park és a Lovasok a parkban című képeit.
1927 és 1930 között a francia és az olasz riviérán töltötte a nyarakat, ez pedig festészetére is erősen hatott. Művein a gondtalan strandolók világa jelenik meg, tengerrel, vitorlásokkal, fürdőruhás és kalapos nőkkel. Az új felfedezésnek számító Csónakok a tengerparton című olajképét ugyanúgy 1934-ben festette, mint az ikonikusnak számító Strandjelenetet, amely az egyik legismertebb műve. A Labdázók a strandon (1930-as évek), a Tengerparti jelenet (1934 körül), valamint a Terasz a tengerparton (1934 körül) munkák szintén lappangó művek, most először láthatja ezeket a nagyközönség.
Az 1933-tól 1938-ig festett Duna-korzó képei talán a legismertebb művei közé tartoznak. A pesti oldalon a Budai Várral és a Halászbástyával szemben lévő korzón született alkotásokon a beszélgetéstől morajló, kiülős kávézók terasza, a gondtalan városi élet jelenetei elevenednek meg.
Ugyanakkor a Budapest kálváriája című sorozatában Vaszary – mint a közéletre és a világ jelenségeire érzékeny ember –mintha megérezne valamit a II. világháború előszeléből: a Lánchíd hídfőjénél történt baleset miatt rendőrök és lovasrendőrök terelik a tülekedő tömeget, a jelenetbe pedig egy keresztet hordó figura is bekerül, maga a Megváltó.
A világégést azonban Vaszary már nem élte meg: amikor egészségi állapota romlani kezdett a 30-as évek végén, elhatározta, hogy budai lakásából leköltözik tatai műteremházába, ez azonban csak terv maradt: 1939. április 19-én elhunyt.
