Benedek Elek születésének 150. évfordulója alkalmából az idei évet a Magyar Olvasástársaság a magyar mese évének nyilvánította. Több rendezvény, verseny, ünnepség emlékezett ebből az alkalomból a nagy meseíróra. Ezek egyikén tartott előadást Trencsényi László egyetemi docens Benedek Elekről.
Benedek Elek 1888-as képviselőházi beszédével a magyar irodalomtörténetben először fogalmaz meg elvárásokat az alakuló magyar gyermekirodalomról. Ez első dokumentuma a magyar gyermekirodalom intézményesítésének, hiszen Magyarország legmagasabb politikai fóruma elé kerül az ügy.
n Változott valamit a meséhez való viszonyunk Benedek Elek parlamenti fölszólalása óta?
– Közben voltak szép korszakai a magyar meseírásnak és meséskönyv-kiadásnak, de a hátborzongató az, hogy mára a gyerekkönyv-kiadás virágzó piac lett. Az a helyzet állt elő ugyanis, hogy elárasztottak bennünket importkiadványokkal, amelyek csapnivalóak. Csicsásak, ahogy mondani szokták, szövegükben, illusztrációikban nem az anyanyelvet közvetítik, holott remek magyar meseirodalmunk van. Kányádi Sándor, Csukás István, Brassó István, Lázár Ervin és még sorolhatnám azoknak a nevét, akik modern mesét írnak, de mindegyiküknél föllelhető a népköltészet és a népmese mint ősforrás.
n A népmesék mellett mit köszönhetünk Benedek Eleknek?
– Az úgynevezett gyerekszoba-irodalom helyett a népmesekincset tárta föl. Azt a világot és azokat a történeteket, amiket a Székelyföld mesébe illő tájai rejtettek. Nyilván az ország más vidékeiről is elmondható, hogy az anyanyelvi motívumkincs benne van egy-egy tájegység népmeséjében.
n Mi általában a gyerekekhez kötjük a meséket, pedig nem csak nekik és csak róluk szólnak.
– Ez is Benedek Elek-i hagyomány. A mesét meg kellett szelídíteni. Nem a lényegétől megfosztani, csak ahogyan Kodály mondta, a népdalt fel kell öltöztetni, hogy pódiumra álljon. Így a népmesét is szelídebbé kellett tenni, hogy a gyerekek mindennapos olvasmánya legyen.
n Honti Jánost idézte többször is, aki valahogy úgy fogalmazott, hogy a mese arra való, hogy kiigazítsuk a világot.
– A mese nem irracionális műfaj, minden mesebeli elemmel ellentétben. Nagyon is racionális, hiszen az emberiségnek azt a törekvését fejezi ki, hogy helyreállítsa az igazságot, és így korrigálja a világot. Legalább gondolatban.
n Az ön életében hol a mese?
– Még ma is nagyon szeretek meséket olvasni. Ma már természetesen visszamegyek a meseforráshoz, amit annak idején a népköltészeti adatközlők mondtak el a maguk eredetiségében. Ámi Lajos a kedvencem, aki szatmári cigány mesemondó volt, és az egész modern világot belekombinálta a történeteibe. A népmesei szerkezet megmaradt, de még a párttitkár is szerepelt a meséiben. Hozzáteszem, hogy nekem könnyű dolgom volt megszeretni ezt a világot, mert apám és anyám is írt meséket. Anyám Petrolai Margit, apám Trencsényi-Waldapfel Imre.
n Az unokáknak ki mond esti mesét?
– Mikor nálunk alszanak az unokáink, akkor ez egy ceremónia is egyben. A világszép nádszálkisasszony is ott van a polcon, de szeretik Lázár Ervint, Csukás Istvánt és Petrolait is. A kamaszodó nagyobbik unokám most lépett be a Janikovszky-korszakba.
n Változott a gyerekek meseízlése az évtizedek folyamán? Mit tapasztalt?
– A televízióról mindenképpen kell beszélni, hiszen az ingergazdag képi világ a gyerekek ízlését is átalakítja. Gyorsabb, feszesebb cselekményre vágynak, és a finom leró részletekre nehezebben vehetők rá. A történetet mondjad, nagypapa! Mi lett azután?! De azt hiszem, nagyon óvatosan, a rajzolással talán, rá lehet őket venni a tájleíró részek meghallgatására, hogy a stiláris eszközök nagyon gazdag világát is megértsék és megismerjék.
n Kinek a föladata a családon kívül, hogy mesét mondjon?
– Úgy gondolom, hogy az óvodákban még rendben van a dolog. Az óvónők tudják, hogy melyik az mesekincs, amihez érdemes hozzányúlni. Az iskolai olvasókönyvek jelentős része is őrzi még ezt a tradíciót. Engem nagyon zavar, hogy a televízióban alig van meseműsor. Hogy a kiváló Jankovics Marcell műhelyében készült Magyar népmesék-sorozat abbamaradt. Ami azért volt jó, mert nem naturalisztikusan ábrázolt, hanem azt a jelképes előadásmódot őrizte meg, ami ahhoz kell, hogy a gyerekek fantáziája továbbmozduljon.
