Verebes György (Léphaft Pál fotója)
Szeptember elején nyílt meg a zentai Városi Múzeumban Verebes György Szolnokon élő zentai festőművész önálló kiállítása. A Titánok álma című tárlat az utóbbi néhány évben készült festményekből ad válogatást.
• Alvó Titánok? Ez egy történet?
– A képzőművészeti munkám utóbbi pár évének a lenyomata ez a mostani kiállítás. Érdekes történet, hogy hogyan jutottam el ehhez a témához. Körülbelül azóta csinálom, amióta Szolnokon vagyok, de ennek az anyagnak az első darabját a kecskeméti alkotóházban festettem. Véletlenszerűen született meg az a kép. Az egyik barátom elkezdett festeni egy egészen más témájú dolgot, amit nem volt kedve befejezni, és nekem adta a vásznat. Az ő aláfestével és azzal, amit én egy éjszaka ráfestettem, kialakult egy nagy arc. Megilletődtem, és nem volt lelkem eltüntetni. Akkor azonban még nem volt semmi komoly tervem vele. Ezt a vásznat kiállítottam Szabadkán a Képzőművészeti Találkozón is. Elvittem magammal Szolnokra, és valahogy állandóan a szemem előtt volt. Valószínűleg az ottani impulzusok hatására, olyan erővel tört elő belőlem a téma, hogy egyszercsak megláttam benne a lehetőséget. Teljesen biztos voltam abban, hogy sorozatban jelenítem meg. Amikor a nagy vásznakra álomszerűen elkezdtem fölvázolni ezeket az óriás arcokat, akkor derült ki a számomra, hogy mennyire tág témakörben mozgok.
• Az arcok és a kezek. Fontos, hogy ezeket a testrészeket jeleníted meg?
– Igen. Eleinte csak a szemem és a kezem dolgozott. Hihetetlen festészeti tapasztalatot jelentett a számomra, ahogy ezekre az óriás vásznakra fölkerültek az arcok. Lassan kikristályosodott bennem, hogy mit tartok fontosnak. Eszembe se jutott egész alakos képeket festeni. Az emberi test ábrázolásával kapcsolatban én mindig szimbolikusan gondolkodtam. Korábban sok torzót festettem, amelyeknek nem volt fejük vagy arcuk. Különben nem lehettek volna általánosak, hanem személyekké, egyénekké váltak volna a vásznon. A Titánoknak van arcuk, de nincs tekintetük. Nem azért mert alszanak, hanem mert úgy éreztem, hogy a tekintettel nincs semmi dolgom. Állapotokat festek.
• Az embernek közponi hely jut a munkáidban?
– Formailag testként jelenik meg, de sokkal inkább szimbólum. Salvador Dali képein a teljesen precíz, valósághű módon ábrázolt jelenségek egy olyan összefüggésrendszerbe vannak helyezve, ami szimbólummá emeli ezeket a jelenségeket, és nem a valóság leképezéseként értelmezzük. Könnyen gondolhatnák, hogy rácsatlakoztam egy divathullámra, de évekkel ezelőtt még nemigen foglalkozott ezzel a sílussal senki. Van egy egyidejűség az alkotókban, több művészből nagyjából ugyanabban az időben ugyanolyan víziók jöttek elő anélkül, hogy tudtak volna egymásról. Birkás Ákos például néhány évvel utánam kezdte el. Azóta azonban elég sokan művelik ezt a fölnagyítást.
• Van egy másik sorozatot is. Azokkal a képekkel egy elképzelt történelmet kezdtél írni.
– Szeretem a festék szagát, az alkímiáját. Valami ürügyet kellett találnom arra, hogy régi, veretes, klasszikus, a szó hagyományos értelmében nagy mesterségbeli tudással megfestett történelmi képeket fessek. Másrészt pedig érdekelt a középkor. Felfedeztem az akkori szellemiség és a mi időnk közötti rokonságot, valami rejtélyes visszacsatolásra találtam rá. Így ebből komplex módon kialakult egy fiktív történelem, aminek a különböző epizódjait festem folyamatosan.
• A Szolnoki Művésztelep vezetője vagy.
– Nagy megtiszteltetés a számomra Magyarország legrégebbi művésztelepét vezethetem. Ami, hál’ Istennek, egyre inkább úgy működik, hogy jut időm a fesésre is. Amikor odakerültem a létezését elsősorban helyi politikai pártharcok övezték. Utólag nézve, nekem az volt a föladatom, hogy ezektől függetlenítsem a művésztelepet és az alkotást. Sikerült a város kulturális közélete szintjén fönnálló ellenségeskedéseket elsimitani. Ma már barátságos alkotóhangulat van a telepen is.
• Tanárként mit szeretnél továbbadni?
– Általában idősebb korosztállyal foglalkoztam, most viszont Pesten középiskolásokat tanítok. Divattervezők, bőrösök, festők... Kihívás. De nem ez motivált. Szeretek a gyerekekkel dolgozni. Az igazgató hívott oda, és úgy éreztem, szügségük van rám. Nem tudom, meddig fogok tanítani. Ha valamit föl kell adnom, akkor biztos, hogy nem a festésről mondok le.
• Nagyjából egyidőben került a kezedbe az ecset és a kotta.
– A zene az töltekezés. Szoktam kiállításmegnyitókon koncertezni. Szívesen vállalom az ilyen feladatot. Amikor zongorázom, az majdnem olyan, mint amikor festek. Ha megkérdeznéd, hogy mit szeretek legjobban csinálni, azt válaszolnám, festeni meg zongorázni. Nem fetményeket készíteni. Nem amiatt festek. Zongorázni is a zongorázás miatt szoktam.
• Milyen hangon szólalnak meg a képeid?
– Ezek moll hangzatok. Előfordulnak fényesebb hangzások is, de ezek alapvetően moll hangzatú, természetes lüktetésű képek.
• A megnyitón két mondatot mondtál, amelyek egyike az volt, hogy jó itthon lenni.
– Nekem nagyon fontos, hogy Zentán megjelenjenek ezek a képek. Ez a kiállítás már egész Magyarországot körbeutazta, külföldön is volt. De itthon lenni, az kicsit más...
