Okinava – Japán gyöngye, mondja a Zentán élő művész. És azt is hozzáteszi azonnal, divat lett különös, egzotikus tájakra utazni, bár a legtöbb turistának egyáltalán nem fontos, hogy mit lát. Ő nem nyaralni ment. Tóru Nakamura, Japán egyik leghíresebb ma élő zeneszerzője meghívásának tett eleget egy koncertkörút erejéig. De a hangversenytermeken túl is látott néhány figyelemreméltó dolgot, amelyet örömmel oszt meg olvasóinkkal.
* Divat lett egzotikus tájakra utazni?
– Manapság sok európai ember látogat el Japánba. Úti céljuk leginkább az ország három történelmi fővárosa: Tokió (Edö), Kiotó és Nara. Kiotóban az érdeklődőknek alkalma nyílik egy-két napos kurzusra, amelyen dióhéjban megismerkedhetnek a japán kultúrával. Ez épp olyan, mint a bokszolók tapogatózása az első menetben. Láthatnak bunrakut (bábszínház), maikót (hagyományos öltözetű gésák), megtekinthetnek egy kabuki vagy no (hagyományos színház) előadást, esetleg elzarándokolhatnak az arany pagodába (Kinkaku-ji). Egyesek még betévednek Oszakába vagy Nagoyába. Eme új élmények után abban a hitben térnek vissza útjukról, hogy megismerték Japánt.
* És megismerték a valódi Japánt?
– Japán igazgyöngyéről még csak nem is hallottak, de ha mégis, csak ködösen emlékeznek erre névre. Hála a teremtőnek, Okinava nem csupán fogalom, hanem egy közel kétszáz szigetből álló csodálatos világ. Legnagyobbrészt korallszigetek alkotják, klímája pedig trópusi. A múlt század elejéig, pontosabban 1917-ig Okinava Riukiu-császárság volt, kultúráját főleg a kínai hatás befolyásolta és formálta. Több alkalommal hallottam a tokiói japánok véleményét Okinavával kapcsolatban, egy kézlegyintés kíséretében a következő megjegyzést tették: ott még az autóbuszok is késnek 3-4 percet!
Ebből arra következtettem, hogy a japán fanatizmus és precizitás nem tudott hatni a déli mentalitásra. Szerencsére! A okinavaiak szeretik az élénk színeket, zenéjük csupa napfény. Ellentétben a japánok melankolikus, szomorú sakurájával (cseresznyevirág). A konyhájuk egzotikus, csaponganak a pikáns ízek birodalmában, amitől a hagyományos japán konyha szinte teljesen mentes.
Okinaván bőségesen terem az ananász, a banán, a papaya, a mangó, a sikuasza (sht-kua-sa) és az acerola is, amit előszeretettel fogyasztanak bőrtápláló hatása miatt. Gyönyörű vadregényes tájai vannak: beláthatatlan homokstrandok pálmaerdőkkel és hibiszkuszbokrokkal övezve, türkizzöld meleg tenger, amelynek kristálytiszta vizében a halak és korallok ezernyi színben pompáznak. A nép nyelve, az uchina guchi a japántól teljes egészében eltér. Az emberek közvetlenek és barátságosak.
* De nem azért indultál útnak, hogy megismerd Japán igazgyöngyét.
– A nyáron Tóru Nakamura, Japán egyik leghíresebb ma élő zeneszerzője, és a zongoristám, Claus Friedrich Franke, meghívására két hetet töltöttem Okinaván.
Külön élmény és öröm volt számomra ott koncertezni és mesterkurzust tartani! Egyáltalán ott lenni! Ez alkalommal a feleségem, Megumi Teshima is velem tartott. A választott műsorban többek között hegedű-gordonka duó is szerepelt, valamint Csajkovszkij egyetlen monumentális zongora-triója, amelyet a szerző rekviemként írt barátjának, a XIX. század egyik leghíresebb zongoraművészének, Nikolaj Rubinsteinnek az emlékére.
A hangversenysorozatból két koncertet emelnék ki. Mindkettőt Tóru Nakamura szervezte. Az egyik Nago városában volt. A hallgatóközönség gyerekekből állt. Zongorista barátom, Claus a japán nyelvet anyanyelvi szinten beszéli, és rövid előadásokat tartott a játszandó művekről és annak szerzőiről. Hogy hangsúlyosabb legyen, a kivetítőn képek illusztrálták az elmondottakat. Az ilyen nevelő hangversenyek Európában még gyerekcipőben járnak. Pedig hatékony módja a zenekultúra kialakításának és fejlesztésének. A másik hangversenyt egyedül játszottam Nahában a Riukiu egyetem tanárainak.
* Szereted a japán muzsikát?
– 1992-ben jártam először Japánban. Ha első alkalommal nem is, de második látogatásomkor a legismertebb melódiákat megtanultam anélkül,hogy tudomásom lett volna róla. A hagyományos éttermekben a vendég tatamin (gabonaszárból szőtt szőnyeg) ülve a középkori japánra emlékeztető környezetben hallhatja a megszakítás nélkül, diszkrét háttérzeneként, hagyományos hangszereken játszott régi melódiákat. Varázslatos környezet, csodálatos érzés! Európában általában más a helyzet. A háttérzene valójában uralkodik a térben, ebből adódik, hogy sokszor zavaró is. Így a fül nem hallja a melódiát, automatikusan kitörli a pillanatnyi információk sokaságából.
* Milyen a japán zene?
– A japán, az okinavai és a hasonló egyszerű melódiákat színekben is érezni lehet. Az arany különböző árnyalatai a sötétebb barna vagy a bordószíneivel harmonizálnak, vagyis a patinás a melankolikussal, és végül a világító ezüst itt-ott egy-egy vonással, mint a remény,fényt ad e színkompozíciónak. És uralkodik. Ez a japán zene! Az okinavai ennél egyszerűbb és teljes egészében más. Okkersárga alapon élénk kék és piros. A melódia harmóniája pedig mozzanatkép. A pianók, a halk részek megkívánják az egy-két árnyalattal lassúbb tempókat, és így elkezd élni a dallam. Persze a szív, vagyis az érzés a főszereplő.
* Tokióban is voltál.
– Tokióban csak néhány napot töltöttünk. Ott abban a megtiszteltetésben részesültünk, hogy Kiyoshi Nobutoki (1887–1965) japán zeneszerző lányának vendégei lehettünk. Nobutoki az elsők között volt, aki Európában, pontosabban Berlinben tanult. Egy zeneszerző, aki gordonkázott és zongorázott. Mint Kodály Zoltán. A lánya mesélte, hogy minden nap hazatérve az egyetemről a dolgozószobájában Bartók műveket játszott zongorán. Ez a '40-es évek végén és az '50-es évek elején történt. Bartók halála után csak néhány évvel! Apám imádta Bartókot, nagyra becsülte és életének a része volt! – mesélte a lánya.
* Szívesen játszol japán szerzők műveiből?
A japánokra jellemző, hogy szellemi- és érzésviláguk minden giccstől mentes. Még az iróniát sem ismerik. Ennélfogva gyorsabban felismerik a mélységet, a zsenialitást.
Nobutoki néhány művét ismerem csak, amelyeket szólóénekre és zongorára írt. Egy erős, határozott jellem rajzolódik ki a hangzásából, mély érzésvilággal, egyedi harmóniai megoldásokkal és tökéletes formaérzékkel.
Mindez olyan hatással volt rám, hogy a tokiói hangversenyemen három művét műsorra tűztem. A jövőben az európai közönségnek is be szeretném mutatni.
