A könyv a rendezvénysorozat címével az ünnepek előtt jelent meg Budapesten. Tíz év már elegendő idő ahhoz, hogy számadás készüljön, hiszen ahogy a Darvay Nagy Adrienne színháztörténész, a könyv írója mondta, az 1998 óta működő rendezvénysorozat alapjaiban változtatta meg az anyaországi nézők és a színházi szakma szemléletét.
A könyvbemutató után erről is beszélgettünk a szerzővel.
Milyen célja van az írónak, szerkesztőnek, megbízónak a könyvvel? Kiknek szánta? Teljes képet ad-e a tíz évről?
– A Vendégségben Budapesten – Határon túli magyar színházi estek sorozatot szervező Égtájak Irodával együtt úgy gondoltuk, hogy tíz év egy ilyen különleges művészeti-kulturális vállalkozás történetében, akárcsak a magyar nemzetiségi színművészet életében már egy olyan jelentős időszakot feltételez, amely „rögzített tanúságtételre” is alkalmas, sőt talán „kötelez” az összegzésre. Ugyanúgy érdemes megvizsgálni a meghívott társulatok fejlődését a sorozat tükrében, miként azt is, hogy mennyire érte el a célját Goldschmied József hajdani ötlete, miszerint évadszerűen működő vendégjáték-sorozat formájában biztosít lehetőséget a Magyarországon kívül működő színtársulatoknak, hogy itthon – mindenekelőtt Budapesten – megismerhessék a tevékenységüket, és bebizonyosodjék: a meghívottak színvonalas alkotómunkát végző, sajátos arcélű teátrumok, amelyek az összmagyar színházművészetnek nagyon értékes részét képezik. Hogy ledőljenek a mesterséges határok a magyar kultúrán belül, és a sokszínűségében egységes európai magyar színházi paletta igazi élményt nyújtson a fővárosi közönségnek csakúgy, mint az itteni siker a meghívott alkotók, színpadi műhelyek számára. A könyv valójában minden, a kultúra iránt érdeklődő, színház-szerető embernek ajánlható határon innen és túl, és véleményem szerint, a Horváth Ilona által összeállított adattárral, illetve magyarországi kritikai visszhang-válogatással együtt, viszonylag teljes képet nyújt az elmúlt évtizedről.
Úgy érzed, hogy egy hazára találtak a határon túli magyar társulatok, színházak?
– Feltétlenül, kétszeresen is. Egyfelől a színházi nyelven beszélő, azt értő emberek, legyenek bár alkotók vagy befogadók, nemzetiségüktől, anyanyelvtől függetlenül egy külön, nemzetek feletti „színhazát” alkotnak. Másfelől – az Európai Színházi Unió egyetlen magyar nyelvű tagjának, a Kolozsvári Magyar Színházat vezető Tompa Gábornak definíciójával élve, tényleg létezik a „Teatrianon” nevű jelenség, vagyis a határoktól független egyetemes magyar színházkultúra, amelyben az egyes színházak között ugyan nagy különbségek vannak a kifejezőeszközök, a mentalitás, az anyagi háttér, a beszélt teátrális nyelv terén, azonban a magyar társulatokat mégis összeköti az anyanyelv. A könyvemhez kapcsolódó egyik interjújában a kiváló színész (és éppen leköszönő román kulturális államtitkár) Demeter András (aki annak idején a temesvári színházat a megszűnéstől megmentve nemzetközi hírű műhellyé emelte) szájából hangzott el az a számunkra örvendetes kijelentés, hogy a spirituális határok, a mentalitásbeli különbségek megszüntetésében éppen ennek a sorozatnak van nagy szerepe.
Hatott-e a határon túli színjátszás a magyarországira?
– Magyarország nemzetállam, a határain belül nem él számottevő nemzeti kisebbség és nemzetközi színházi fesztiválja is csak elvétve akad, tehát kevés művészi impulzust kap, a bezárkózás pedig árt a színművészet fejlődésének. A kimutatások szerint a Vendégségben Budapesten sorozat keretében a fővárosba érkező színtársulatok többsége határon túli magyar, amelyek jellegüknél fogva interkulturális hatásokat is közvetítenek. Ezekre a vendégelőadásokra pedig – örvendetes módon – egyre nagyobb számban jönnek el nézőként a magyarországi színházi szakma képviselői, művészkollégák és kritikusok egyaránt. A fogékonyabbakra pedig feltétlenül hatással vannak a sokszínű produkciók, színházi nyelvezetük, nyitottabb szemléletük, a külhoni társulatok szellemisége. Meggyőződésem, hogy éppen a határon túli színművészet állandó itthoni jelenlétének következménye a mindinkább korszerűsödő magyarországi színjátszás is.
Erősödött-e a szakmai szellemi egység?
– A legteljesebb mértékben és a kölcsönösség jegyében. Egyik bizonyítéka, hogy immár nem csupán magyarországiak dolgoznak a határon túli magyar társulatoknál, mint a kilencvenes években, hanem szinte állandósult a Magyarországon kívül élő művészek felkérése is itthoni vendégmunkákra. A magyarországi szakmai díjak, elismerések pedig szintúgy nem korlátozódnak a határon belüliekre. Szerencsére a „határon túli” kifejezés politikai értelemben megszűnőben van. Ugyanakkor színházművészetünk szempontjából olyan egyedi értéket, sajátos entitást jelöl, amely a magyar színpadi hagyományok egyfajta ötvözetét jelzi azoknak a nemzeteknek, nemzetiségeknek a kultúrájával, tradícióval, amelyekkel a külhoni magyar alkotók együtt élnek. Arról nem is beszélve, ma már természetes, hogy például vajdasági színészek rendszeresen játszanak Temesváron, a bánságiak Újvidéken, a szabadkai kosztolányisok Budapesten stb.
Ezzel a tíz évvel lezárult egy időszak, vagy kinyílt egy kapu? Hogyan tovább?
– Semmi nem zárult le, legfeljebb egy felvonás ért véget, és remélhetőleg szünet nélkül folytatódhat az előadás. Mi az elmúlt évtizedben is állandóan „korszerűsítettük” a sorozatot, most pedig annyiban szeretnénk módosítani az arculatán, amennyiben nem kizárólag magyar nyelvű előadásokat hívnánk meg. Hiszen eddig az volt látható a határon túli előadásokban, hogy hogyan hatnak rájuk más, velük együtt élő kultúrák, most már azt is szeretnénk Budapesten megmutatni, hogy a mi határon túl élő alkotóink esetleg hogyan „befolyásolják” a nem magyar nyelvű színpadi alkotásokat. Például, ha magyar színész játszik szerb színpadon, vagy hogyha szabadkai rendező dolgozik egy bosnyák társulattal.
