A magyar tudomány ünnepére megjelent kötet a Történelmi tudat – kulturális emlékezet címen tavaly Zentán megrendezett konferencia anyagát fogja egybe. A kérdéskört a társadalomtudományok szemszögéből közelítették meg a kutatók, és vizsgálták azokat a jelenségeket, amelyek magyar közösségeink identitását, önképét formálták, illetve alakítják ma is.
Az kötet megjelenését a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézete támogatta. Szarka László történésszel, a Kisebbségkutató Intézet igazgatójával és Papp Richárd kulturális antropológussal, a könyv szerkesztőivel a zentai könyvbemutatón beszélgettünk.
– Miért tartotta fontosnak az MTA Kisebbségkutató Intézete a tudományos tanácskozás anyagának könyv formában való megjelentetésének a támogatását?
– (Szarka László) Ez a könyv bizonyítéka lehet egyszerre több dolognak. Annak például, hogy olyan bonyolult fogalmakról, amelyeket csak jól megfontoltan szabadna a szánkra venni, mint a történelmi tudat, nemzeti tudat, kulturális emlékezet, érdemes megkérdezni a kutatók széles körét. Azt gondolom, hogy azt az összetett huszadik századi magyar történelmet, aminek a nagyobbik része a mai Magyarország határain kívül történt, mi még ma is úgy tanítjuk, mintha minden a határokon belül történt volna. Az elmúlt huszadik századnak a legnagyobb vesztese a Délvidék, a Vajdaság, ez a közösség. De ha a teljesítményeket számoljuk, ezt a közösséget akkor is nagyon előre kell sorolni. Ezért nekünk fontos volt, hogy ezt a kérdéskört vizsgálva a Vajdaságból induljunk ki. Az itt megélt történelmet, az itt lokálisan, regionálisan megalkotott kulturális emlékezetet próbáljuk meg körbejárni és összehasonlítani a többi régióval. Látva ezt a kötetet, úgy érzem, hogy érdemes volt belevágni ebbe a munkába.
– (Papp Richárd) Amikor összehívtuk a konferenciát, az elsődleges elképzelésünk az volt, hogy együttgondolkodásra szólítsunk fel. Hiszen a Történelmi tudat – kulturális emlékezet olyan téma, amely egyaránt érdekelhet történészt, kulturális antropológust, szociológust, művészettörténészt, néprajzkutatót és másokat, mivel mindannyian a társadalmi folyamatok jelentéstartalmaival foglalkoznak. A konferencia és a kötet kísérlet arra, hogy közösen gondolkozzunk el ezekről a több tudományterületet érintő kérdésekről, amelyek a körülöttünk levő folyamatokat meghatározzák. Erről ad fontos kulturális keresztmetszet a kötet.
– Különös helyzetben van a Kárpát-medencei magyarság. Ez hogy határozza meg a történelmi tudatunkat?
– (Sz. L.) Ez egy amnéziás történelemtudat. A közösségeknek muszáj felejteniük ahhoz, hogy élni tudjanak. Ugyanúgy, ahogy az egyéni életünkben el tudunk felejteni szörnyű dolgokat és így képesek vagyunk őrület nélkül tovább élni, úgy ez a nemzetben meg a lokális közösségekben is működik. De nem csak amnéziás, hanem sérülékeny is a történelmi tudatunk, mert folyamatosan átértelmezünk és újrateremtünk dolgokat. A magyar történelmi tudat az egyik legbiztosabb hátországa a nemzeti identitásnak. Hiszen azt, hogy az én dédapám negyvennyolcas, tizennyolcas vagy harminckilences magyar katona volt, elég nehéz egy családon belül meghazudtolni. Elég, ha csak erre a familiáris kötődésre, a privát történelmünkben megélt tapasztalatokra gondolunk. Akit egyszer magyarként az alomba raktak, akit egyszer megkergettek, elkergettek a szülőföldjéről, az azt a generációs nemzedéki történelmi tudatot termeli újra, ami bennünket a legjobban összeköt. Azt is el lehet mondani persze, hogy milyen hamis tudatok élnek bennünk. Nemzeti tudatunk nem tudja befogadni a kint újratermelt nemzeti narratívákat. A vajdasági magyarság történelme pillanatnyilag intézményesen nem része Magyarország történetének!
A magyar történelmi tudat a maga sérülékenységével, hamisításaival, kisebbségi magyar közösségeket bántó egyoldalúságával is végtelenül fontos, nagy kihívás. Érdemes folyamatosan karbantartani, modernizálni, taníthatóvá tenni és beemelni egy szélesebb, akár a magyar nemzeten kívüli beszédmódba is.
– A bennünk élő múltak hogyan határozzák meg a kulturális emlékezetünket?
– (P. R.)A kulturális emlékezet nagy teoretikusa azt mondja, hogy minden kultúrában vannak létezéstechnikák, amiben kifejeződik egy közösség múlttal való viszonya. Különböző közösségek egy adott társadalmon belül is másként és másként reflektálnak a múlttal. A magyar nemzeti történelemmel való viszony a magyarságon belül is regionálisan és kultúrán belül is eltérő. Nagyon sok függ attól, hogy ki milyennek tekinti magát, milyen szemmel néz önmagára. Ezek a bennünk élő múltak a jelen kulturális identitásunknak részei, és a mi célunk az, hogy feltárjuk és értelmezzük ezeket: hogy hogyan fogalmazza meg magát egy közösség, hogy milyen kulturális kötődései vannak azon a múlton keresztül, amit ő a sajátjának tekint.
– Ahogy saját történelmi eseményeinkre sem ugyanúgy emlékezünk, úgy a szomszédos népek történelmi tudata, kulturális emlékezete sem egyforma. Felvetődött egy összehasonlító munka szükségessége is.
– (Sz. L.) Azt hiszem, hogy elmúlt húsz évben a magyar kisebbségkutatás nem tudott kitörni a magyar – magyar világokból. A magyar nemzet egy regionális nemzet. Még Magyarországon belül is. Nagyon fontos volna az, hogy ott helyben, a szülőföldünkön teremtsük meg magunk a nemzeti identitásunkat. A kisebbségi közösségeknek van valamilyen viszonya a többségi nemzettel, és van valamilyen viszonya az anyanemzetével. Először meg kell értenünk, hogy kinek milyen a történelmi emlékezete. Komáromban rendeztünk egy szlovák – magyar történelmi konferenciát. Megállapítottuk, hogy mindkettőnk mítosza hamis. Azt a mítoszt, hogy a bécsi határnál nem volt igazságosabb, azt kb. nyolcvan-kilencven ezer szlovák bánta, mert nekik nem nagyon volt maradásuk abban a szép Magyarországban. Meg az a szlovák mítosz, hogy az csúnya, ronda, fasiszta megszállás volt, az is elég hamis, mert ezeket a megszállókat minden faluban szép virágos kapukkal fogadták. Itt kezdődött el a vita, és mindketten beláttuk, hogy foglyai vagyunk a saját történeti koncepcióinknak. Talán egy szerb – magyar konferencia is ki tudna lendíteni bennünket a hamis mítoszokból.
