Vitkayné Kovács Vera operaénekesnő, szoprán, az újvidéki Szerb Nemzeti Színház Operaszínpadának primadonnájaként és a Művészeti Akadémia szólóének-tanáraként jelentősen hozzájárult az operaművészet, a komolyzene népszerűsítéséhez. Újvidék, Belgrád, Ljubljana... operaszerető közönsége tapsolt neki, Párizs, Budapest, Athén, Moszkva, Kijev nagyszínpadain is sikert aratott. Ám sokan egy-egy, szintén magas színvonalon, nagyon igényesen, mély átéléssel elénekelt magyar nóta miatt zárták a szívükbe. Művészként, illetve pedagógusként is számos rangos elismerést és díjat kapott. A művésznő tiszteletére a 90. születésnapja alkalmából hétfőn koncertgálát rendeznek Újvidéken. Vitkayné Kovács Verát a jeles esemény kapcsán kérdeztük.
A gálakoncerttel azt a szeretetet kapja vissza, amivel a zene felé fordult, amit sugárzott a színpadon a közönség felé, vagy tanárként a tanítványai felé?
– Nagyon örülök a koncertnek. Az ötlet az egyik volt egyetemi hallgatómtól, Vesna Aćimovićtől származik. Mivel nagyon sokat dolgoztam mind a negyvennégy növendékemmel, ezért azt gondoltam, hogy meg kell ünnepelni a születésnapomat. A koncerten 12 volt tanítványom lép fel. Minden egyes fellépő saját maga választotta ki, mit fog előadni. Bízom abban, hogy nagyon szép este lesz. Nagyon ritkán fordul elő, hogy ennyire hálásak legyenek a diákok. Én szívvel-lélekkel igyekeztem átadni minden tudásomat, minden lehetőségemet. Ahol csak tudtam, segítettem úgy anyagilag, mint pszichikailag. Amikor például a bombázások voltak, akkor itt voltak nálam a diákok. Vigyáztam rájuk, mintha a saját gyerekeim lennének. Úgy látszik, ezt a sors visszaadja, mert ez a szeretet, amit tőlük kapok, valóban ritkaság. Mindig tiszta szívvel adtam mindegyiknek. Igaz, szigorú tanár voltam. Megköveteltem a tudást és a pontosságot. Nem tűrtem, hogy késsenek az óráról. Ebben a szakmában a színpadon a meghatározott időben felgördül a függöny, és nem késhetünk, ott kell lennünk felkészülve. Ez egy kötelesség, amit már tanuló korában meg kell tanulnia egy művésznek. Egy művésznél nem lehet kimaradás. Mindig 100 százalékban készenlétben kell lennünk. Néha betegen is össze kell szedni magunkat, hogy minden jól menjen. Mint minden szakmát, így az éneklést is szeretni kell.
Fotó: Dávid Csilla
Az operától a magyar nótáig, népdalig több műfajban elbűvölte a közönséget. A világ nagy operaházaiban lépett fel, de zenepedagógusi pályája is jelentős. Mit jelent Önnek a zene?
– Mindent a világon! Az életemben ez volt és van az első helyen. Ez egy cél, amit el kell érni. Nem elég csak kívánni, tenni is kell érte. Édesanyám is szépen énekelt, a bátyámnak is gyönyörű basszus hangja volt. Az egész életem tehát átitatta az éneklés. Már kilencéves koromban a színpadon álltam. Mindig felkészült voltam, ehhez állandóan gyakorolnom kellett. A kántor sokat foglalkozott velem, tanított. Már akkor szólódalokat énekeltem, mert megszerettette velem. Tehát fiatalabb koromban templomban, kultúrházakban énekeltem. A karrierem során operetteket és magyar nótákat, de avantgárd zenét is énekeltem. Imádtam szólódalokat előadni németül, franciául, oroszul. Nagyon sokat utaztam. Körbejártuk Európát és én énekelhettem minden nyelven. Úgy gondolom, minden zene szép, mindent kell énekelni, mert a zene felvidítja az embert, a zene egy lelki vigasz és testi felüdülés.
Mi volt a legemlékezetesebb fellépése?
– Az athéni vendégszereplésemet emelném ki. A Trubadúrt adtuk elő, amivel óriási sikert értünk el. A közönség szakadatlanul tapsolt, éljenezett. Az a fogadtatás, az a siker, az az élmény felejthetetlen maradt. Egy fiatalember odajött hozzám a noteszével és megkért, írjam a nevem Giulietta Simionato, a világ egyik leghíresebb opera-énekesnője neve mellé, mert szerinte egyedül én érdemlem meg, hogy aláírjak oda.
A Vitkay Kovács Vera Énekverseny a fiatal tehetségeknek ad kibontakozási, bizonyítási lehetőséget. Milyen tanácsot szokott adni a fiataloknak?
– Azt szoktam tanácsolni, hogy szeressék, amit csinálnak, mert szeretet nélkül nem ér semmit. Nem is elég szeretni, imádni kell. Rengeteget kell dolgozni, nagy lemondással jár. Nagyon örülök, mikor hallgatom a versenyzőket, mert nagyon szépen énekelnek a fiatalok.
Nem nagy számban foglalkoznak komolyzenével, de az, aki foglalkozik, az valóban szereti. Bennük megvan az a szeretet, az a kívánság, az az óhaj, hogy ők a közönségnek tudjanak adni, fel tudjanak mutatni valamit, ami nagy érték. Örülök ezeknek a versenyeknek, hiszen a fiatalok kevés helyen tudnak megmutatkozni, de ez egy lehetőség a barátkozásra is. Én a mai napig nagyon szívesen segítek bárkinek, aki bekopogtat és segítséget kér. Sajnos nagyon kevés támogatásban részesülnek azok a fiatalok, akik ezt a pályát választják.
Nyitókép: Dávid Csilla
