Legutóbbi beszélgetésünkkor azt mondta Kálmán Imre gordonkaművész, az Újvidéki Zeneakadémia tanára, hogy rengeteget lehet tanulni a keleti hangversenykörutakon. Nem csupán a nevelő hangversenyekre gondolt, amelyek Európában még gyerekcipőben járnak, és hatékony módjai a zenekultúra kialakításának és fejlesztésének. Hanem azokra történetekre is, amelyek szinte maguktól értetődően kapcsolódnak egy-egy koncerthez. Most is ezzel kezdtük a beszélgetést.
Tavaly év végén még egy hangversenykörúton vettél, illetve vettetek részt.
– Novemberben ismét Japánba vitt az utam. Majd két évtizedet éltem Németországban, és Európa majdnem minden országát megjártam hangszerrel a kezemben, mégsem játszottam sehol olyan sokszor, mint Japánban. Mondhatom, hogy érzelmileg is kötődöm hozzá! Egy művész számára ott „a legritkább a levegő”. Tokióban szerepelni olyan, mint egy hegymászónak a nyolcezres meghódítása.
Ezúttal csak egy hetet töltöttem ott, három hangversenyem volt. Kettő Okinaván, Nahában egy templomban (Shinnyo-en Tempel) és Ginozában a Garaman koncertteremben, valamint egy Tokióban, az Izumi koncertteremben.
November közepén Okinaván majd 30 fokos hőség fogadott. Egy turistának az időzónaváltás és jelentős hőmérsékleti különbségek nem jelentenek akadályt, hiszen leginkább pihenésről szól az időtöltése, de napi hat óra próba egy terjedelmes hangverseny-műsorral szerintem komoly megpróbáltatás mindenki számára. A próbák után az ember tehetetlen, s a pihenésen vagy az alváson kívül minden másra képtelen. Mindennek a teteje mégis az volt, hogy a bal kezem mutatóujján mélyen kirepedt a bőr. Életemben másodszor történt meg velem! Mivel magas húrállással játszom, a húrok ujjaim alatt kemények, és a játék ilyen sérüléssel kimondottan fájdalmas. Ilyen esetben vagy a hangverseny lemondása, vagy a kettős flaszter a megoldás. A helyszínen csakis az utóbbit választhattam! Az ujj – legalábbis a játék kezdetén – fáj, a flaszter előbb-utóbb ragacsossá válik, így nehéz kézfekvést váltani, de az ember a szokások rabja lévén, gyorsan alkalmazkodik az adott helyzethez.
Megumi, mivel külön kamarahangversenyei is voltak, tíz nappal előbb repült, így több ideje jutott akklimatizálódni, ezért ez alkalommal jobban állta a sarat, mint én.
Mindig külön gonddal válogatod a darabokat, de ez alkalommal először játszottad egyik kedvencedet az ottani közönségnek.
– Ezúttal először játszottam, és a közönség először hallhatta élő előadásban kedvenc művemet: J.S.Bach d-moll chaconne-ját. Ha egy ilyen nehéz művet először játszom pódiumon, nem lelkiismeretesen, hanem fanatikusan készülök. Az út előtt „betegre” gyakoroltam magam! Bachnál külön megpróbáltatást jelent az összpontosítás, ezért már kora reggel úgy treníroztam, hogy tekintet nélkül a mű hosszúságára, háromszor egymás után eljátszottam különböző tempóban. Megumi Eugen Ysaye szóló balladájával lepte meg a közönséget. Ez a különleges virtuóz mű földönkívüli harmóniával bír. Igazi sikerszám.
A tokiói hangverseny a maga három óra negyven perces terjedelmével maratoni méretűnek bizonyult, de elsősorban a tartalma miatt volt különleges.
A záró részben Kiyoshi Nobutoki (1887–1965) zeneszerző zongoratrióra átírt (eredetileg szólóénekre és zongorára komponált) műveit játszottuk. A zongorán egy varázslatosan finom játékú művész, Takako Agarie működött közre. Meg kell jegyeznem, hogy Nobutoki műveinek műsorra tűzését Shinichiro Noguchi úr szorgalmazta, aki a „Societe Ginette Neveu Japon” társaság elnöke. Nagy híve Kiyoshi Nobutokinak! Ami e hangversenyt mégis különlegessé tette, az a második világháborúban játszódott hiteles történet, amelyet a japánok 2002-ben megfilmesítettek. Két híres kémről szól, pontosabban Richard Sorgeról és Branko Vukelićról, mindkettő kulcsfontosságú ember, aki nagyban befolyásolta a történelmet. Sajnos 1943-ban a japán kormány mindkettőjüket elfogta. Sorget kivégezték, Vukelić betegségben hunyt el. A világháború szálait a Távol-Keleten főleg ők ketten mozgatták. Sorge a japánokról és a németekről szolgált értékes információkkal a szovjeteknek, és ennek köszönhetően tudta a Szovjetunió összpontosítani haderejét a németek ellen az európai fronton. Branko Vukelić fia, Hiroshi Yamasaki Vukelić, aki 23 éves korától Belgrádban él. Ő és a Sorgéról szóló film rendezője, Masahiro Shinoda voltak a hangverseny vendégei. Az előbbi történetet is ők mesélték a közönségnek.
Úgy tűnik a történeteidből, hogy nagyon jól érzed magad a Távol-Keleten.
– Külföldi szereplések alkalmával az ember akarata ellenére is sok tapasztalatot szerez, sok külső hatással van szembesítve. A jót és kellemest gyorsan a magunkévá tesszük, a szokatlanhoz pedig igyekezni kell alkalmazkodni. Nehéz volt hozzászoknom a thaiföldi konyha ízeihez, a Távol-Keleti pontossághoz, a nagyvárosok zűrzavaros mindennapjaihoz. Az emberekkel azonban mindig kitűnően megértettük egymást, még akkor is, ha nyelvi akadályba ütköztünk. Talán azért, mert az emberek mindig is érdekeltek. És mert világéletemben jobban szerettem a megfigyelő szerepet, mint a mesélőét.
A nagyszínpadi föllépések mellett, az utóbbi időben kis települések alkalmi színpadán is muzsikálsz. Legutóbb Bácskossuthfalván. Fontos?
– Kis közösségben születtem és nőttem fel, valójában nem is Zentán, hanem a Tisza-parton. Emlékszem, még a Tisza-partiak szólására: „Tisza-part összetart”! Azok a feledhetetlen régi szép idők emlékei ma is külön helyet töltenek be a lelkemben. Bármikor elkap az élet örvénye, oda menekülök gondolatban. És ez mindig meggyógyít! A kis közösségben élő emberek egyszerűek, őszinték, kedvesek. Így a vendégszeretetük is páratlan. Régebben keveset játszottam ilyen környezetben, ezt őszintén sajnálom, de remélem még elég alkalmat kapok a jövőben, hogy e mulasztásomat bepótoljam.
