Amennyi vad, véres, durva akciófilm szerepel naponta a képernyőn, ahhoz képest kevés cigarettafüstöt látunk. Még a hollywoodi tucatprodukciókból is eltűnt. Amerikában komolyan veszik a dohányzás ellen indított harcot. Nem elégszenek meg azzal a kötelező, ám úgyszólván haszontalan szöveggel, hogy a „dohányzás súlyosan károsítja az egészséget”. Hacsak nem feltétlenül szükséges füstölgő figura, hamvadó csikk, bizony nincs cigaretta, kiűzték szinte az utolsó szálig. Filmhősöket sorolhatnánk, akik úgy mellesleg önmagukkal is küzdenek a mozivásznon, hogy leszokjanak a dohányzásról, előhúzzák a koporsószöget, majd belső vagy külső intő jelre visszacsúsztatják a dobozba.
Itt jut eszembe Yul Brynner. Bizonyára sokan emlékeznek a Szahalin-szigeteken született amerikai színészre többek között A neretvai csatából vagy John Sturges felejthetetlen western remekéből, A hét mesterlövészből. Nyolcvanötben hunyt el rákban, de életének utolsó óráiban még vállalkozott arra, hogy egy rövid, viszont annál megrázóbb „reklámfilmben” lebeszélje az embereket a cigarettázásról. Ez valóság volt, nem mozi.
Valóság az is, amit a nyugaton járók tapasztalnak: arrafelé már nem lehet, nem szabad bárhol dohányozni, ott, ahol éppen a kedvünk tartja. Vagy kibírja az úr, illetve a hölgy, hogy ne gyújtson rá, vagy büntetik. Bezzeg nálunk igen nagy a liberalizmus ezen a téren, még akkor is, ha elmozdultunk a holtpontról és a nyugatiakhoz viszonyítva szégyenlős előírások léteznek a dohányzás korlátozására. Rengeteg dohányos van évek óta, lehet, egyre több, függetlenül attól, hogy a képernyőn nemigen találkozni cigarettával. Ez a példa csak azt bizonyítja, hogy a televízió – melynek az egyénre, közösségekre gyakorolt különböző negatív hatásairól legalább annyi tanulmány született, mint az erényeiről –, még sincs kötelező hatással a nézőre. Vagyis nyilvánvaló, hogy nem a tévének köszönhetően dohányzik mostanság annyi tizenéves csitri – jövendő édesanya és édesapa – a nyílt utcán és úgy egyáltalán. Ebből kiindulva nem kellene a tévében keresnünk az eluralkodott agresszió okát, vagy még az útszéli beszédstílus terjedését sem mindennapi nyelvhasználatunkban. Már a fűből alig kilátszó óvodás korú apróság magasabb színvonalon káromkodik, mint az egykori tehénpásztorok. Mi lesz belőle, ha felnő?
Sorsunk, életvitelünk, szokásaink alakulását talán mégsem a televízió határozza meg, de bizonyosan befolyásolja. Persze, ez sem kevés, de mielőtt a tévét kiáltanánk ki bűnbaknak, kicsit körül kell nézni.
