A Széchenyi István Stratégiakutató Intézet 2001 őszén abból a célból jött létre, hogy szellemi ihletője, mozgatója, szervezője legyen a délvidéki magyarság társadalmi felemelkedésének, a régió fejlődésének, valamint a magyar–magyar és az európai integrációs törekvések erősítésének.
Ezekből a törekvésekből mi valósult meg, milyen munkák folynak jelenleg intézetükben, illetve mik a jövőre vonatkozó terveik?
– Nehéz időket élünk, és ez vonatkozik az intézetre is. Alig indult be a munka, máris „takaréklángra” került minden. A nyolc évvel ezelőtti magyarországi választások kimenetelével a magyar kultúra és szellemi élet sorsa megpecsételődött, támogatás hiányában, politikai ellenszélben takaréklángra került minden. A politikailag fagyos és gazdaságilag nehéz évek ellenére sikerült talpon maradnunk.
Az intézet Széchenyi István nevét viseli, és mivel az idén Széchenyi-évfordulót ünneplünk, magától adódik a kérdés. Mire kötelezi ez az intézetet?
– Méltó programmal szeretnénk előrukkolni. Javában folynak a vajdasági magyar Ki kicsoda 2010 lexikon előkészületi munkálatai. Az év második felében egy olyan kiadványt szeretnénk megjelentetni, amelyben mindenki talál a maga számára újdonságot, érdekes és hasznos információt. A lexikon összeállítását és megjelentetését az egyik legsürgetőbb és legfontosabb közösségépítő munkának tekintjük. Amit a korábbi és a mostani rendszer teljesen elvett az emberektől, az a közösség. Ennek hiányában a társadalmat átjárja a bizalmatlanság, az elhidegülés, az öncélú törtetés, a másik lenézése, az ellenségeskedés, a bezárkózás, a közöny és a gyűlölködés. Sajnos a magyar társadalom az elmúlt években szinte teljesen áldozatává vált ennek a mételynek. Meglepően hangzik, de a határon túli nemzetrészek kevésbé fertőzöttek, mint az anyaország népessége, ami talán kisebbségi helyzetükből, kényszerű egymásrautaltságukból adódik.
Mindig csak a pénzhiányról beszélünk…
– Kétségtelen, hogy mind szélesebb társadalmi rétegek szegényednek el, a pénzhajhászás nem ismer határokat, ennek ellenére az együvé tartozás érzése hiányzik legjobban az embereknek. Az általunk szerkesztett lexikon a közösségi kapcsolatok erősítésének jegyében jön létre. Nem véletlenül adtuk már 2004-ben az intézet által kiadott első Ki kicsoda-kiadványunknak a Vajdasági magyar közéleti lexikon alcímet. Ezzel azt akartuk sugallni, hogy többre tartjuk a közösségben gondolkozó, másokért felelősséget érző embereket, mint a hedonista-nihilista, semmihez sem kötődő, önmaguktól megittasult „életművészeket”, a különféle politikai széljárásokat kiszolgáló „értelmiségieket”.
Miben segít a lexikon? Vagy hogyan segít ezen az Ön által említett bajon?
– Naponta hallunk, olvasunk vezetőkről, művészekről, tudósokról, tanárokról, orvosokról, pénzügyi szakemberekről, a közélet új szereplőiről, anélkül, hogy közelebbi ismereteink lennének róluk. A nevekhez kötődő információk többnyire hiányosak, pontatlanok vagy teljes egészében megbízhatatlanok. Ahhoz, hogy tiszta képet alkossunk egymásról és önmagukról, nélkülözhetetlenek az első kézből származó, naprakész információk. Ehhez nyújt nélkülözhetetlen segítséget a 2010-es lexikon, ami egyben társadalmi-történelmi tabló is a vajdasági magyarság helyzetéről, szellemi potenciáljáról, tudatállapotáról. Ismeretes, hogy kisebbségi közösségünk szociológiai értelemben több mint fél évszázadon keresztül csonka társadalom volt, a szellemi élet néhány szépirodalmi munkára korlátozódott. Az anyanyelv használatát tiltották, a művelődési lehetőségeket korlátozták, a magyarul beszélő gyerekek tízezreit kényszerítették szerb iskolákba, a magyarság közellenségnek számított. Nem véletlen, hogy a két világháború között a magyaroknak mindössze egy százaléka szerzett felsőfokú diplomát. A politikai és gazdasági elnyomás, az értelmiség hiánya megtette a hatását: folyamatosan gyengítette a közösség anyagi és számbeli erejét, ezzel együtt az összetartozás-tudatukat is. Ebből a helyzetből kellett talpra állni valahogyan.
És sikerült?
– Ami azt illeti, korántsem lehetünk elégedettek, a helyzet azonban radikálisan megváltozott. Más mozgási, meggazdagodási, felemelkedési, kifutási lehetőség híján mind többen próbálták meg tudásukat kamatoztatni, amihez persze tanulni kellett. A tudás elsajátításához nagy mértékben hozzájárult a Magyarországon való továbbtanulás lehetősége. Olyan szellemi tőkefelhalmozás indult meg, amilyen még sohasem. Ennek a fejleménynek talán nem is vagyunk igazán tudatában. Önbecsülésünket új alapokra kell helyezni. Ha mi nem becsüljük magunkat, mások még kevésbé fognak bennünket megbecsülni. Megszoktuk, hogy Belgrádban is, Budapesten is mindenki okosabbnak tartotta (és tartja) magát nálunk. Ez volt a szereposztás: ők az okosak, mi pedig a bunkók, akik alig tudunk írni-olvasni, kisebbrendűségi érzés nyomorítja lelkünket, lehajtott fejjel járunk-kelünk. Nekünk illett (kellett!) messzemenően tiszteletben tartani azoknak az érzékenységét, akik elnyomtak bennünket, azokra illett felnéznünk, akiknek a nemzetközi fórumokon szót kellett volna emelniük az érdekünkben, de helyette inkább csendre intettek bennünket. Ma sem rózsás a helyzet, anyagilag és politikailag még kiszolgáltatott helyzetben vagyunk, ami azonban a szellemi potenciálunkat illeti, nincs szégyellnivalónk. Felnőtt korba kerültünk. Erre bizonyság lesz a lexikon is.
Kik kerülnek be a lexikonba?
– Kezdve a legrangosabbakkal: a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagjai, tudományos fokozattal rendelkező személyek, feltalálók, újítók, művészek, írók, költők, műfordítók, politikusok, sportcsillagok; a magas iskolai végzettséget igénylő foglalkozású személyek, orvosok, tanárok, mérnökök, könyvtárosok, jogászok, gyógyszerészek, informatikusok, fordítók, tolmácsok, zenészek, előadóművészek, színészek, rendezők, festők, iparművészek, és további száz más hivatás képviselői. Ott a helyük a vezető funkciót betöltő személyeknek: az igazgatóknak, az elnököknek, a menedzsereknek, a sikeres vállalkozóknak, és végül, de nem utolsó sorban végzettségétől és pozíciójától függetlenül minden tehetséges embernek, aki tudása, szorgalma, munkája vagy emberi magatartása alapján kivívta mások megbecsülést, nevet, elismerést szerzett magának környezetében.
(Holnapi számunkban folytatjuk)
