A kötet a Forum Könyvkiadó gondozásában, Mezei Erzsébet illusztrációival kerül az olvasók elé. Előzetes beszélgetésünkben arról kérdeztem az írót, hogy mi késztette meseírásra.
Balogh István (Gruik Ibolya fölvétele)
Miért mese?
– Bennem élnek ezek a történetek. Kisgyerekkoromban vésődtek a tudatomba, egyik-másik már jóval később. Aztán meg olyat is besoroltam a kötetbe, amelyiknek én vagyok a szerzője. És oda is értünk a legfurcsábbhoz, a szerzőség kérdéséhez. Szövegeim többségének tartalmát nem én költöttem, hanem őseim testálták rám. És éppen arra vagyok büszke, hogy a zentai elődök hagyományát adhatom tovább unokámnak, Péternek, ahogy ezt az ember a nagyapák törvénye szerint teszi, mert az öregnek a fiatalra kell ruháznia minden tudományát. Ám minden zentai unokára, és minden fölsőhegyi unokára, és minden Tisza-parti unokára, és minden nagyszüleinek kedves unokára ráhagyom e történeteket, hiszen ezt kaptam örökségül az előttem élőktől. Elsősorban apai nagyanyámtól, a történeteket, a meséket regélőtől, de drága édesszülémtől is, aki a népdalokra állította be fülem és torkom. Annak idején diákjaimra hagyományoztam tarisznyám kedves terheit a zentai Emlékiskolában, ahova újabban sokszor visszaálmodom magam, s ők jelezték is egyszer-másszor, tanár bácsi, a gyerekeinknek mondjuk a történeteit, énekeljük népdalait. Ilyenkor kijavítom őket, nem az enyémek e kincsek, gyerekeim, ez mind a mi közös örökségünk. Ha maradékaitoknak mesélitek őket, jól teszitek, ez a dolgotok. És majdan jönnek az unokáitok is. Az lesz még az örömteljes kötelezettség!
Mit rejt a ládafia?
– Az életemet. De hát mindenkinek van egy ládája, amelybe belerakosgatta emlékeit, s aztán, mint minden rendes ládának, van fia is, csöpp rekesze, ahol a titkok lapulnak. Milyen titkai lehetnek egy nagyapának? Én ezt terigetem ki olvasóim előtt.
Az ember korával jár a mesélés ?
– Föltételezem. Ám azt hiszem, több is van itt, mint csak a hatvanon fölüli lét. Nagyszülő lettem. Ez pedig kötelez. Az élet parancsa, hogy dolgainkat nem vihetjük a sírba. A nép azt mondja, meztelenül jövünk a világra, s úgy is megyünk ki belőle. De ez a képes beszéd nem pusztán a ruhánkat jelenti, hanem a megszerzett intellektuális kincseink, tudásunk, tapasztalatunk hagyományozását is. Unokáinak minden ember a saját világát villantja föl. Én magyartanár vagyok, szellemi kincsekről beszéltem egész életemben, azt teszem most is. Igaz, a magam módján, hiszen szövegeim nemcsak a mesék történetét tartalmazzák, hanem a mesélés módját is, vagy a mese megszületésének a pillanatát vázoltam fel. Így a mese különös világával egybefonódnak reális történetek, életképek és -helyzetek, reakciók.
A téma kívánja így?
– Nem. Egy történet kivételével mindet elmesélhettem volna oly módon, ahogy a mesefáktól begyűjtött matériát a földolgozók irodalmi köntösbe bújtatják. A magyar népmesék földolgozói közül ki ne ismerné Benedek Elek vagy Illyés Gyula nevét? Én mást akartam elérni a szövegeimmel. Zentához kötöttem őket, mert a Tisza-parton termettek, s beleplántáltam a történetekbe a mesélés korát, Zenta és környéke táját, a mesealakok mellett a hús-vér embereket. Tulajdonképpen önéletrajzot írtam, mert a ládafia kincse a megélt élet. Én sem önmagamtól kezdtem gyűjteni a szülőföldem kincseit.
Hanem? Hogy ébredt rá arra, hogy le kell jegyeznie a meséket?
– Bevallom, nem én ébresztettem föl lelkemben a szunnyadó mesét. Minden azzal kezdődött, hogy 2007 szeptemberében mesedélutánra hívott a Zentai Könyvtár, mondanám el, másokkal együtt, kedves gyerekkori történetemet a mai gyerekeknek. E fölhívásra megírtam Öreganyám krumplistarhonyája című történetemet, amely meg is jelent Budapesten a Hitel című folyóirat 2009. januári számában. A szöveg hallatán dr. Burány Béla, dr. Banó István és Fábri Jenő plébános úr legelkötelezettebb zentai követője, sokunknak önzetlen néprajzos mestere, ott, mindenki előtt rám szólt: „No, végre megkezdted a mesélésed. Ez a te világod. Várom a folytatást!” A közönség mosolygott, én meg ígéretet tettem. „Megírom a meséimet. Unokám született, regélnem örökségre parancs.” Éreztem, nem leszek egyedül e munkámban. Nem is voltam.
Kötelezőnek tartja átadni a hallott, öröklött történeteket?
– Öreganyám, Lukács Verona már régen a zentai Alsó-temetőben alussza örök álmát, nem ellenőrizhetem kedves előadásmódjának részleteit. De hangját hallom az éteren át és a szíve szívemnek diktál. Meg az életutamat meghatározó elődök is föltűnnek előttem: Fábri Jenő plébános úr, néprajzos és helytörténész, aki föláldozta sokszor a hittanórák egy részét is, hogy adjam tovább társaimnak nagyanyám történeteit. Ő bátorított később egyetemista meg fiatal tanár koromban, vessem papírra mindazt, ami gyerekkoromból lelkemben megragadt. Erre ösztökélt néhány kedves tanárom, barátom is, akik jellememet pallérozgatták: Szloboda János, gimnáziumi magyartanárom és osztályfőnököm, helytörténész, akitől magyartanárságom alapvető tudományát nyertem, Dobos János, a Zentai Levéltár hajdani igazgatója, kedves általános iskolai és gimnáziumi tanárom, helytörténész, aki a helytörténeti feldolgozás műhelytitkaiba avatott be. És az atyai barát, Tripolsky Géza, a múzeumigazgató, néprajzos és helytörténész, aki minden kéziratomat elolvashatta, és meg is bírálta őket szigorúan. Tudományos folyóiratban foglalkozott egy tanulmányában a Tiszai Emberről írt mesémmel, az elsővel, pedig az a történet csak jó évtized múlva jelent meg nyomtatásban. Ám a legnagyobb hatást dr. Penavin Olga, a drága Tanárnő, az Újvidéki Egyetem Bölcsészkara Magyar Tanszékének szívdobbanása hagyományozta rám. Ő tanított bennünket, leendő magyartanárokat a néprajz, a népköltészet és a tájnyelv rejtelmeire, szépségeire, értékeire, s átadta nékünk maradéktalanul mindazt a kincsét, amelyet dr. Csűry Bálint tanár úrtól, a hajdan Erdélyből Debrecenbe átüldözött professzortól, mentett batyujába a cívis városban egyetemi évei alatt. Egyetlen mondatban összefoglalható ez a tanítás: „Minden szellemi örökséget gyűjts be, rendszerezz, dolgozz fel és add közre!”
