A címben feltett kérdés annyira hétköznapi, hogy tévéműsorcímet garantáltan nem sejt mögötte senki. Pedig egy nagyon hasznos, előremozdító, 15 részes sorozat épp ilyen elnevezéssel fut a szerbiai köztévé és az Európai Bizottság Médiaalapja közös projektumaként, melyet annak érdekében készítettek, hogy a tévénézők az unió gyakorlati oldalát közelebbről megismerhessék. Magyarán olyan kérdésekre keresik a választ egy-egy bő félórás riportfilmben, mint mit hozott az unió a francia vagy a lengyel parasztnak: milyen támogatásokra pályáznak, mit kellett tenniük, hogy eleget tegyenek a szigorú követelményeknek, hogyan szereznek lakást a ciprusi fiatalok, vagy hogyan sikerült Észtországban az elektronikus ügyintézést az egész országra kiterjeszteni, hogy aztán végre-valahára feleslegessé váljanak a tolóablak-szolgálatok… A műsor tehát arra a lehetőségre készít fel, mi vár Szerbia polgáraira, ha unióközelbe kerülnek, avagy tényleg tagországgá válnak. A 15 részes sorozat nézettségéről nincs kimutatás, bár sokat mond az az egyszerű tény is, hogy vasárnap esti terminusban tűzték műsorra márciusban, júniusra viszont már szerdán délelőttönként láthatjuk.
Ugyanakkor igen tanulságos egy köztiszteletben álló fővárosi tévékritikus fejtegetése arról, mi végre, azaz mi hasznunk az esti, fő műsoridőben szereplő tévépárbajokból, vagy konkrétan a B92 Debata című vitaműsor legutóbbi „kiadványaiból”, amikor témaválasztásukban újra a kilencvenes évekhez kanyarodnak vissza. Minek a folytonos múltban való vájkálás, ahelyett, hogy a jövőbe tekintenénk? – teszi fel a kritikus a kérdést. S el kell ismerni, abban igaza van, hogy a tévéstúdióból a két egymásnak ütköző tábor általában saját véleményében megerősödve lép ki, ahelyett, hogy a nézetek közeledtek volna egymáshoz. Az is igaz, hogy a tévénéző ideges és elkeseredett lesz a nagymértékű cinizmustól, rosszindulattól, egymás becsmérlésétől, a másik meghallgatásának keményfejű elvetésétől, a sértésektől. Az évek, vagy évtizedek óta megválaszolatlan kételyek megmagyarázása, sokoldalú körbejárása, esetleges tisztázása helyett azt tapasztaljuk, hogy újra meg újra a harag válik úrrá a stúdióvendégeken, majd rajtuk keresztül a nézőkön. A demokratikus elveken alapuló műsorkoncepció tehát mindinkább elveszíti alapvető rendeltetését, amihez – megkerülhetetlenül –, a műsorvezetők is hozzájárulnak. Óhatatlanul is favorizálhatják valamely nézetet, a hangosabbakat gyakran nem állítják le, az agresszív vendéget képtelenek megfékezni, sőt, néha olyan érzést keltenek a nézőben, hogy legszívesebben azonnal otthagynák a „csatateret”, még ha nagy reményekkel léptek is oda be.
Mi haszna van hát az ilyen műsoroknak? Csökkenthetik-e a veszélyes egyoldalúságot és kizárólagosságot a múlt tisztázatlan témaiban? Homogenizálja-e a közvéleményt, hozzájárul-e a kedélyek csillapításához, vagy a valóságshow-k egy sajátos változata lesz? Fogas kérdések, melyek közül a kiindulóval kell ellenkeznem: Minek a folytonos múltban való vájkálás, ahelyett, hogy a jövőbe tekintenénk?
A múltban valóban nem vájkálni kell, hanem a dolgokat tisztába tenni. Ha ezt megtette volna a szerb társadalom idejekorán, akkor továbbléphetett volna. Akkor talán a média, közöttük a B92 sem „vájkálna”, hanem konstruktív témákkal foglalkozna. De, mindez nem történt meg. Jeremić külügyminiszter legfrissebb sikerélménye például arra vonatkozik, hogy meghiúsította a szerb pravoszláv kolostorok és templomok számbavételét a Világörökség Bizottság előtt, mert koszovói ajánlásra, koszovói műemlékként kerültek volna jegyzékbe. Nos, hát itt tartunk.
