Zvonko Bogdan énekes, dalszerző a tamburás zene jeles, koronázatlan királya, akiről köztudott, hogy a lovak szerelmese, de már a borokhoz is köthető a neve. Ritkán ad interjút, ezt mosolyogva leszögezi az első percben, amikor találkozunk. Az ötven éve pályán lévő énekes az igazi, nagy művészekhez méltóan alázattal és szerényen beszél, ami még nagyobbá teszi az amúgy is talpig úriembert. Meleg, barna szeme és tekintete nyugalmat és bölcsességet sugároz, huncut fiatalsággal ötvözve. A napjainkban Szabadkán élő művész egész lényével a rónaságunk elegáns, méltóságteljes képviselője. Megjelenésében és beszédében is ezt adja a közönség tudtára, akárhányszor csak színpadra lép, ebből pedig az elmúlt ötven évben volt jónéhány. Amellett, hogy a 70-es években szinte újjáélesztette a tamburás zenét, népszerűvé tette, ha kell magyarul is dalra fakad, szövegeket írt hozzá, a lovak is mindig az élete részét képezték, fogathajtóként is ismerjük, napjainkban pedig egy egész borászat viseli a nevét, mely a környéken a legismertebbek közé tartozik.
Jelentős kapcsolata van az irodalommal is, mert saját bevallása szerint meghatározó élmény volt, amikor Momo Kapornak és Duško Radovićnak, a két nagy jelentőségű szerb irodalmárnak énekelt egy belgrádi szórakozóhelyen. Hogyan választotta ki a dalait?
– Véletlenül lettem szövegíró, ha fogalmazhatunk így, de tényleg véletlenül történt. Amikor zenével kezdtem foglalkozni, természetesen nem csak jó dalokkal volt dolgom. Akár az egész életemet is leélhettem volna úgy, hogy számomra nem tetsző szövegeket adok elő, na de hát ezt mégse tehettem! – (mondja széles mosollyal, félig viccesen). A középiskolában jöttem rá – ugyanis volt egy nagyon jó tanárom, aki az irodalom magasfokú művelője volt –, hogy erre még jó jegyeket is kaphatok. Törekedtem rá, hogy minél jobb legyek, jobb osztályzatot kapjak, legalább kettesre kihúzzam magam (megint csak mosolyog), mert ha rossz jegyet kaptam, írtam egy jó verset és megkaphattam az átmenő, kettes osztályzatot. Amikor aztán ezzel kezdtem foglalkozni, az ötlet mondhatom, hogy véletlenszerűen pattant ki a fejemből. Ugyanakkor a tudatosság része is megvolt, hiszen azt írtam le, amit átéltem. Minden dalszöveg, amit írtam meghatározott emberekhez, meghatározott időhöz és eseményekhez kötődik. Abban azonban hatalmas szerencsém volt, hogy Janika Balázs és zenekara akkor rengeteget segített abban, hogy a dallammal és a szöveggel egy csodálatos együttrezgést alakítsunk ki. Az összhang nagyon fontos, ehhez hozzáadódik még az előadásmód is. Az én véleményem és gondolkodásmódom szerint a dal a legszebb módja az emberi érzelemvilág kifejezésének.
Sokunknak a fülében csengenek a slágerei, például a Ko te ima, taj te nema, vagy az Ej, salaši na severu Bačke, ezek is mind saját szövegek, amelyek mély érezelemvilágról tanúskodnak.
– Mindig az élet és a saját élményeim ihlettek. Mindaz, ami minket körülvesz.
Azt mondják, az énekesi pályája mindig egy irányba tart, a csúcs felé, mi ennek a titka?
(Az elmaradhatatlan mosoly megint megelőzi a választ).
Az adorjáni fesztiválon is hatalmas sikert aratott (Fotó: Gergely József)
Ezt maguk, újságírók mondják… Én ezen nem gondolkodom, én csak egyszerűen dolgozom és élek, így, ahogy. Nagy szerencsém volt, hogy így alakult a pályám, ahogy. Idestova idén ötven éve annak, hogy megírtam az Ej, salaši dalomat, ötven éve annak is, hogy a színpadon állok és ezt előadhatom, ez örömmel tölt el, hogy megélhetem. Az első karmesterem mondta, amikor ezt a dalt meghallotta, hogy nagyon jól megírtam. Nekem addig fogalmam se volt róla, hogy az jó-e vagy se. A mai napig nem vagyok benne biztos, hogy jó-e az, amit írok, azt aztán a közönség dönti el. A karmesterem akkor azt mondta, ha szerencsém lesz, ötven éven át énekelhetem. Ezt megéltem és szerintem ez egy csodálatos siker, amikor valakinek ilyet mondanak, ráadásul alkalma is van megtapasztalni ezt.
A muzikalitását kitől örökölte?
– A családunkban mindenki muzikális volt, de senki nem foglakozott kimondottan zenével. Édesapám kovács volt, az egyik nagytatám fiákeres, a másik paraszt volt. Egyik nagybátyám imádta a zenét, de az egész család ugyanúgy, viszont édesapám nem volt elragadtatva attól, hogy én zenéből éljek meg. Ő azt szerette volna, ha én valami mással foglalkozom, és a zenészeknek én fizetek, nem pedig, hogy én zenéljek.
Az állatok szeretete is messzire nyúlik vissza, a nagyapja által a galambok szeretete is jellemző volt a korai gyerekkorára?
– A tatámnál rengeteg időt töltöttem, először háromnapos koromban vittek el a tanyára, és szinte ott cseperedtem iskolás koromig. Amikor tanulni kezdtem, természetesen kialakult a baráti köröm, de minden hétvégén a tanyáig szaladtam, hogy ott lehessek! Ez egy nagyon erős kapocs mai napig a tanyákkal, és egy gyönyörű, felejthetetlen, örök emlék. Harminc évig beutaztam a fél világot, dolgoztam, egyik kontinensről a másikra is eljutottam, de a gyermekkorom meghatározó a mai napig az életemben.
A karrier mégis Belgrádhoz kötődik, ahol a tanulmányait végezte?
– Ha Belgrád nem lenne, az én zenémből se lett volna semmi. Belgrád egy befogadó közeg mindenki számára, de vagy felemel vagy elenged…
Létezik vajdasági zene?
– A vajdasági zene a tamburásoknak köszönhetően sokáig meghagyja lenyomatát. De foglalkozni kell vele! Most szerencsére egy kiváló zenekar áll mögöttem is, a világon az egyetlen, hamisítatlan tamburás zenekar, a Vajdasági Rádió és Televízió Tamburazenekara.
Énekes, szövegíró, lovász, borász, vagy mindez egyben?
– A lovak szerelmese vagyok, de amiből élek, az a zene.
Mik a tervei?
– Nincsenek tervem, tervek nélkül élek, még csak azt se tudom, mi a karrierem titka, ennek megfejtését meghagyom másoknak.
