(Fotó: Szerda Zsófia)
A múlt héten mutatták be Belgrádban Želimir Žilnik legújabb filmjét. A Jedna žena, jedan vek (Egy asszony, egy évszázad) című alkotás Dragica Srzenti ć vallomására épül, aki 1948-ban személyesen vitte el Sztálinnak Moszkvába Tito levelét, amelyben az „szakított” a szovjet diktátorral. A ma 99 éves asszony élettörténetén keresztül megnyílnak az ex-jugoszláv térség ritkán emlegetett történelmi szegmentumai, amelyek több ponton is összefonódnak a sokat megélt Dragica gazdag élettapasztalatával. A bemutatót követően Žilnik posztkommunista filmjeinek retrospektív vetítése kezdődött meg, ezzel párhuzamosan Szegeden ugyancsak a jugoszláv filmgyártás e fenegyerekének számító alkotó dokumentum-játékfilmjeit vetítették egy héten keresztül. Az Újvidéken élő filmrendezővel az ideológiák szerepéről, antifasizmusról és a kommunista időszak utáni nosztalgiáról beszélgettünk.
Filmjeiben az ideológia és a társadalom kapcsolatát boncolgatja, azt vizsgálja, miként mutatkozik meg és torzul az uralkodó ideológia a társadalom peremére szorult egyének életében. Mi tekinthető a mai Szerbia uralkodó ideológiájának, mi az, ami ennek kapcsán a leginkább foglalkoztatja?
– Ha a sajtómegnyilvánulásokat, a politikusok retorikáját figyeljük, akkor egy meglehetősen zavaros kép tárul elénk, mind az értékrendszer, mind az ideológiai modell tekintetében. Elég, ha csak az Európai Unió és Koszovó témájára utalok. Az unióba nem kerülhet be olyan ország, amely regionális konfliktusok kiváltója, vagy nincsenek definiálva bizonyos territoriális kérdései. De említhetném a vagyon-visszaszármaztatás és a rehabilitáció témakörét is. Azt próbálják velünk elhitetni, hogy ebben az országban nem voltak kollaboránsok, ezért mindenkit rehabilitálni kell. Európának egyetlen biztos pillére van, ez pedig az antifasizmus, ami eredendően kizárja bármiféle fasisztoid erő rehabilitálásának lehetőségét. Ha a politikusainkat hallgatjuk, az a benyomásunk támad, hogy itt vagy valamiféle zavarodottság vagy manipuláció áll a háttérben. Szerintem szándékos zavarkeltésről beszélhetünk, amit az a félelem táplál, hogy amennyiben az antifasizmus igazi értékeire kerülne a hangsúly, elkerülhetetlen volna a szocializmus legalább egyik szegmensének rehabilitációja. Márpedig a mai uralkodó ideológia – amely az ex-jugoszláv államok motorja, és amely a törvényhozás alapját képezi ezekben az országokban – a tőke újrafelosztására épül, vagyis a társadalmi javak magánkézbe történő átjátszását, egy új burzsoá osztály megteremtését célozza. Egy kizárólagos és dogmatikus ideológiáról van szó, amelyet rendkívül következetesen hajtanak végre, és amely a polgárok és a gazdaság ellehetetlenítésén át az ország jövőjére is pusztítóan hat.
Az 1993-ban vetített Tito po drugi put među Srbima (Tito másodszor a szerbek között) című filmje érdekes, talán veszélyesnek és kiszámíthatatlannak is mondható kísérlet volt arra, hogy feltárja a szerbiai társadalom skizofrén állapotát. Mit gondol, hogyan reagálnának ma az emberek, ha „Tito” újra megjelenne Belgrád utcáin?
- A közvélemény-kutatások, amelyeket Szerbiában, Horvátországban és Szlovéniában végeztek, arról tanúskodnak, hogy Titónak és korának pozitív megítélése egyre növekszik, ahogy az új uralkodó garnitúrák mind mélyebb és mélyebb krízist idéznek elő. Függetlenül attól, hogy Tito személyi kultuszt teremtett magának, és fönntartotta az egypártrendszert, egyre többen vannak azok, akik szerint ő racionálisabb megoldásokat alkalmazott. Nem tudom, hogy le lehetne-e másodszor is forgatni a filmet úgy, hogy ugyanolyan váratlan, friss és előre nem látható hatást váltson ki, mint először. ’93-ban egy marsalli uniformisába öltözött színésszel kimenni Belgrád utcáira óriási provokációnak számított. Az emberek azt érezték, hogy ez teljes mértékbe szembe megy azzal az áramlattal és tendenciával, amely a történelem egy bizonyos korszakának teljes törlésére és egy új történelem kitalálására épült. Tito harmadrangú apparatcsikjai, akik hatalomra kerültek a volt jugoszláv tagköztársaságokban – Miloševićtyel és Tuđmannal az élen – egyfelől megpróbálták a marsallt sikertelenül imitálni, másfelől viszont azon fáradoztak, hogy kitöröljék személyét a történelemből. Így aztán a Titónak öltözött színész puszta megjelenése és az egész happening megrendezése arra késztette az embereket, hogy bekapcsolódjanak a játékba, és szóba elegyedjenek vele, mintha valóban Tito állna velük szemben. Ma egy ilyen dialógus valószínűleg sokkal több nosztalgia-elemmel rendelkezne, és az emberek 90 százaléka azt mondaná neki, „látod, Tito elvtárs, milyen alacsony szintre süllyedtünk”. Kevesebb volna a kritikus hang, mint a háborús időszak közepette volt. Akkoriban egyesek még nagy reményeket fűztek Miloševićhez, hogy majd ő kivezet bennünket a nyomorból, ügyes ő, gondolták, képes manipulálni a külfölddel, holott Milošević politikai intelligenciája odáig se terjedt, hogy két lépést előre elgondoljon. Magam is csodálkozom, hogy miként sikerülhetett a sikertelen háborúk után még évekig hatalmon maradnia.
Dolgozik-e már az új filmjén, és ha igen, milyen filmre számíthat a közönség?
– Igen, dolgozom egy új projektumon, egyelőre csak tapogatózom, különböző előtanulmányokat végzek, színészeket keresek hozzá stb. Mivel mindig fennáll a lehetősége annak, hogy az egészet nem fogom tudni úgy összerakni, ahogy szeretném, ezért soha nem szoktam mondani előre semmit a készülő filmjeimről. Most se tennék kivételt.
