Petőfit helyezte középpontba a Vajdasági Magyar Képző-, Kutató- és Kulturális Központ csütörtök esti szakmai előadássorozatának első őszi eseménye. Ahogyan azt a bevezetőben is hallhattuk, az év folyamán több ízben volt szó elemzések, tanulmányok által, nagy nemzeti költőnk forradalmi szerepéről, munkásságának jelentőségéről, de ehhez képest a halálát megelőző vélhető események kevésbé lettek taglalva. Ezt az űrt igyekezett pótolni Sándor-Zsigmond Ibolya muzeológus, a székelykeresztúri Molnár István Múzeum megbízott igazgatója, akitől egy igazán izgalmas előadást hallhattunk a helyi Petőfi-kultuszról, a nagy költőnk halálát övező legendákról, és arról, hogyan vált Petőfi Székelykeresztúr kitörölhetetlen részévé. Mint ismeretes, az erdélyi település a forradalmár költő életének egyik legfontosabb állomása volt, itt látták vendégül halála előtti utolsó estéjén, és itt fogyasztotta el utolsó vacsoráját 1849. július 30-án.
Sándor-Zsigmond Ibolya az előadását egy személyes vallomással kezdte, amely elgondolkodtató arra vonatkozóan, hogy mennyit tudunk egymásról, vajon mennyire adatik meg a lehetőség a mindennapokban a külhoni magyaroknak az egymással való találkozásra:
– Szétszóródott nemzetrész képviselői vagyunk, de vajdasági magyar embert három évvel ezelőtt láttam életemben először. Rá is csodálkoztam, bámultam, mint a moziban. Ez az igazság. Magyarországra sokat járunk, felvidéki testvéreinkkel gyakran találkozunk, de valahogy sem a vajdaságiak nem jöttek hozzánk, sem pedig mi nem jöttünk ide. Azután megtörtént a csoda. Székelykeresztúr Zentával testvérvárosi kapcsolatba lépett, és ez volt az a pillanat, amikor számomra megtörtént a találkozás. Emiatt is nagy az örömem, hogy eljöhettem Szabadkára, és volt időm délután a férjemmel egy kicsit körülnézni. Szabadka csodaszép, történelmi levegőjű város, nekem legalábbis ezt üzente, ezt tudom hazavinni és a keresztúriaknak elmondani – fejtette ki Sándor-Zsigmond Ibolya.
Az előadás során szó esett arról, hogyan töltötte Petőfi utolsó estéjét, miként került síremlék a Jézus-kiáltó hegy ölébe, mi történt Petőfi körtefájával, mindemellett pedig megannyi, érdekesebbnél érdekesebb legendáról, szóbeszédről esett szó, amelyekben minden bizonnyal összefolyik az igazság a valótlanságokkal. Nem lehet tudni mi igaz és mi nem, de felmerül a kérdés, hogy vajon kell-e egyáltalán tudnunk:
– Talán nem kell semmi bizonyosat megtudnunk és ez lehet, hogy így van elrendelve. Egy konferenciának, amin részt vettem, az volt a végkicsengése, hogy míg nem tudjuk, kíváncsiak vagyunk, érdekel bennünket, szakmai tanácskozásokon vitatjuk meg a részleteket, ami a legfontosabb, beszélünk róla. Hadd beszéljenek róla száz év múlva mások is, az utódaink – hallottuk Sándor-Zsigmond Ibolyától, aki hozzátette, hogy azért ennek ellenére is fontosnak tartja a folyamatos kutatásokat, mindaddig, míg kételyek merülnek fel a történteket illetően.
A rendezvény a vajdasági Mozdulj! Petőfi! programsorozat részét képezte.
Nyitókép: Sándor-Zsigmond Ibolya a VM4K-ban (Fotó: Lukács Melinda)
