Állj a vállamra, és láss tovább!

Állj a vállamra, és láss tovább! – ez a hitvallása Csonti Melindának, a felsőhegyi Csokonai Vitéz Mihály Kihelyezett Tagozat tanítónőjének, aki nemrégiben a Tehetség Szolgálatáért mentori cím büszke tulajdonosa lett.

– A nagybetűs tanító, aki a csiszolatlan kőből gyémántot farag. Pályafutása során számos kisdiákot, tanulót karolt fel, és vezetett a siker útján. Több évtizedes tevékenysége során folyamatosan arra törekedett, hogy a felnövekvő generációk minél több területen kipróbálhassák magukat, ezáltal segítve őket, hogy felismerjék, mi az erősségük, és hogyan tudnák azt fejleszteni, kamatoztatni. Munkája nem csupán munka számára, hanem hivatás, a szó legnemesebb, legteljesebb értelmében. Minden alkalommal és minden tanulója esetében segítőkezet nyújtott, támogatta őket, de nemcsak a tanításra szorítkozott, hanem szélesítette is a gyerekek látókörét, olyan ismereteket adott át nekik, amit csak nagyon kevesen tudnak. A kézművességen belül tojásírásra, mézeskalács-díszítésre, gyöngyfűzésre tanította őket. Elmélyítette a nemzeti hovatartozásukat azáltal, hogy nemzeti ünnepeink történelmi hátterére is rávilágított. A népi hagyományainkat is megismertette velük. Népdalkórust is vezetett. Mindemellett számos továbbképzést is tartott a kollégáinak az évtizedek során, akiknek szintén megtanította azokat a módszereket, hogy miként tudják ők is továbbadni a saját diákjaiknak ezeket a nagyon értékes hagyományokat. Éveken át tanított nyári és téli táborokban is, és mindenütt törekedett arra, hogy legyenek olyan tanítványai, akik majd továbbviszik a népművészet iránti szeretetet – hangozott el a 12. Vajdasági Tehetség Gála díjkiosztó ünnepségén De Negri Ibolya, az Észak-bácskai Magyar Pedagógusok Egyesülete elnökének méltatásában.

Csonti Melinda – tudtuk meg beszélgetésünk során – gyermekkora óta magyar szakos tanárnak készült, ugyanis az irodalom, a szavalás, és az írás mindig is közel állt a szívéhez. Az élet azonban más utakra terelte. A gépésztechnikus szak elvégzése után a Szabadkai Pedagógiai Akadémián szerzett osztálytanítói oklevelet, később könyvtárosi szakvizsgát, majd munka mellett elvégezte a már egyetemi szintre emelt tanítóképző hiányzó két évét. A több mint harminc évnyi pályafutása alatt tanított már Zentán, Tornyoson, Tiszaszentmiklóson, Padén, Jázován, de könyvtárosként és újságíróként is dolgozott. Kilóg mindebből a gépészeti középiskola, de ez sem véletlen, hiszen a tojásíráshoz nélkülözhetetlen precizitást és vonalvezetést itt szerezte meg. Akkor még nem is tudta mire is lesz jó az, hogy eltévedt erre a szakra.

– Amikor a felsőhegyi általános iskolába kerültem, igencsak hamar megtaláltam önmagam. A munkahelyem a nyugalom szigete, ahol családias atmoszféra uralkodik. Kolléganőimmel segítjük, támogatjuk, és ösztönözzük egymást. Az iskola vezetősége pedig hagy bennünket kiteljesedni, szárnyalni. Teljesen más olyan helyen dolgozni, ahol örömét leli az ember, ahol kibontakozhat, ahol megbecsülik. Ezek megfizethetetlen dolgok. A mai napig hálás vagyok, hogy az élet Felsőhegyre vezérelt – emelte ki Csonti Melinda, aki az oktatási módszerei kapcsán elárulta, eddig egyetlen generációját sem tanította ugyanazon a módon. Arra törekedett, hogy kihozza a gyermekekből a maximumot, és megtalálja bennük azokat a kompetenciákat, amelyekből a legjobbak.

– Ha egy osztályban az ének volt a gyerekek erőssége, akkor népdalokat tanítottam nekik, versenyekre, fellépésekre vittem őket. Ha a magyar történelem foglalkoztatta a diákokat, különféle csoportos foglalkozásokon igyekeztem mélyíteni a tudásukat. Volt osztályom, amelynek a tanulói rendkívül tehetségesen rajzoltak, így rendszeresen vettünk részt rajzpályázatokon, igencsak eredményesen – magyarázta beszélgetőtársunk, aki mindig is alaposan utánajárt annak, hogyan lehet a témákat más szemszögből megközelíteni az eredményesebb és érdekesebb munka elérése érdekében.

Csonti Melinda érdeklődése a népművészeti hagyományok iránt már pályája kezdetén megmutatkozott, mert Vrábel Jánossal, Mezei Erzsébettel, Bodor Anikóval és Borsi Ferenccel való ismeretsége kerékvágásba segítette. Őáltaluk több lett a népművészet terén. Munkaszeretetének, alázatosságának és tehetségének köszönhetően 2000-ben Magyar állami kitüntetésben részesült, a Népművészet Ifjú Mestere címet kapta meg, 2002-ben pedig a népi iparművész igazolványt. 1995-től tanított táborokban itthon és külföldön nemezelést, tojásfestést, gyöngyfűzést. Ezen felbátorodva 2005-től megindította kézműves foglalkozásait a pedagógusoknak Ötletbörze néven, amelyen minden évben másik témát vettek elő: tojásfestést, mézeskalács-díszítést, ünnepkörökre készülést stb. Ebből nőtte ki magát az az ötlet, hogy az Oktatási Minisztérium által akkreditált szakmai továbbképzésekhez megírja a programokat, különböző témákban, amiknek 10 éven át moderátora és előadója is volt.

– Időközben én is rájöttem, hogy a jelképek nemcsak a tárgyalkotó népművészetünkben vannak jelen, hanem mindenütt: a népdalainkban a népmeséinkben, hiszen egyként gondolkodtak a világról elődeink is.

Ezek átadásával és megőrzésével adjuk tovább azt a mély jelentést, amely minden mintánk és díszítésünk mögött rejtőzik. A szépség nem csupán esztétikai élmény, hanem történeteket mesélő emlékeztető is. A terítő leterítése, vagy a hímes tojás felhelyezése az asztalra nem csak dísz: ezek mondanivalót hordoznak, mesélnek nekünk – hangsúlyozta Csonti Melinda, aki 2008-tól 2021-ig közel száz képzést tartott kb. kétezer személynek a hímes tojásról, a népmeséinkben rejlő őstudásról és a magyar történelemről. Az MNT megbízásából 2011-ben összeállította a 3. osztály számára a magyar történelemtanítás tervét is.

– Hosszú időt töltöttem el azzal is, hogy kifejlesszem, hogyan lehetne ezt a megközelítést hatékonyan alkalmazni, érdekessé varázsolni – mondta a tanító néni, aki a továbbképzésein a résztvevőket folyamatosan ellátta kutatásaival, óravázlataival mindezt azért, hogy ily módon is segítse kollégáit, időt spórolva nekik.

– Úgy érzem, hogy Istentől kaptam egy tehetséget, amit ki kell használnom. Ha nem adom tovább a tudásom, ha nem osztom meg másokkal a tapasztalataim, vagy ha nem varázsolom ki a gyermekből a legjobbat, mit sem ér a munkám. Büszke vagyok arra, hogy még egyik diákomnak sem engedtem el a kezét – emelte ki beszélgetőpartnerünk.

A tanító néni mindezen tevékenységek mellett diákszínjátszást, népdalkórust, rajzcsoportot is vezetett. Az évek alatt volt kerámiaégető, gyöngyfűző és üvegfestő csoportja is. Ott volt a vajdasági első nemeztábor megálmodói, létrehozói és oktatói között éppen harminc éve. Kézműves táborokba járt, és oktatott kis falvakban, kultúrkörökben, néptánccsoportoknál, magyarországi iskolákban, egyetemen, cserkészcsapatoknál, kultúrkörökben.

Tanítványai matematika-, szavaló-, prózamondó, fogalmazás-, mesemondás-, rajz-, népdalkórus versenyeken is kiemelkedő eredményeket értek el. A tanítás mellett évek óta működteti a mesecsoportját is. Az idén újraindította a népdalkórusát és most éppen azon gondolkodik, hogy jövőre a rajzcsoportját is.

A díjjal kapcsolatban elárulta, hogy meglepte a felterjesztés.

– Soha nem vágytam dicsőségre. S bár talán megérdemlem az elismerést, nem gondoltam volna, hogy valóban meg is kapom. Nagyon boldog vagyok, hogy mégis érdemesnek tartottak rá elsősorban azok, akik felterjesztettek rá és azok is, akik erre rábólintottak – zárta gondolatait Csonti Melinda.