Az Aracs e számából jelentőségénél és terjedelménél fogva is kiemelkedik a délvidéki magyar holokauszt 80. évfordulója alkalmából készített összeállítás, amelynek képanyagát Dormán László dokumentumértékű fotói képezik.
Részleteket olvashatunk Botlik József Eltitkolt népirtás a Délvidéken című könyvéből, amely a témát eddig a legalaposabban dolgozta fel, dokumentálta, adatokkal bizonyította, hogy összességében „[…] legalább 40 ezer, de lehet, hogy ennél is több vértanúval kell számolnunk. Ha ehhez hozzáadjuk az újjáalakított Jugoszlávia területén szovjet mintára megtervezett lágerekben odahaltakat, akkor az áldozatok száma elérheti a 100 ezer főt.”
Ennek tudatosítása azért fontos, mert a több évtizedes elhallgatás után hiába lehet róla ma már beszélni, mégis nemcsak a szerb történészek, hanem a magyarok sem mondják ki nyíltan a tényeket, bosszúnak, megtorlásnak, vérengzéseknek, atrocitásnak nevezik. De tudatos népirtás volt, amelynek Vasa Čubrilović történész, miniszter, akadémikus (aki még a Milošević-rezsim elején is tevékenykedett) volt az értelmi szerzője és módszereinek kidolgozója, a partizánok pedig Tito irányításával a végrehajtói. E pokolnak a bugyrairól kaphatunk képet abból a kerekasztal-beszélgetésből, amelyet Molnár Adrienne történész folytatott Botlik Józseffel és Mező Gáborral. Ez utóbbi kutató írta A népirtás csöndje – rekviem a délvidéki magyarokért című könyvet. A szerzőtől Vizvári Soma újságíró azt kérdezte interjújában, hogy Bele merünk nézni végre a szerbekkel a történelmi bűnök mély kútjába? Idézet a feleletből: „[…] ha egy bizonyos helyre, vagy inkább történetre gondolok, mindig beleborzongok. Van egy kis falu odaát, ahol áll egy kút. Abba dobtak bele egy fiatal magyar asszonyt a népirtás idején, miután megerőszakolták és szétkaszabolták. Megszentelt kútba, egy szerb szentről kapta még a nevét is. A történtek óta már volt arról szó, hogy újraszentelik, ebben részt vettek volna a katolikusok, a reformátusok és az ortodoxok is, de ez még mindig nem történt meg, tudtommal.”
Ugyancsak megrázó beszélgetést folytatott Perjés Klára Hegyi József újvidéki kivégzésének körülményeiről az áldozat lányával, Margittal. Gutai István egy Mozsorról elszármazott asszony visszaemlékezését jegyezte le a Hogyan mondjuk el a Miatyánkot? című írásában. Oravecz Benke Julianna szerint évről évre kevesebben beszélnek magyarul. „Elszerbesednek. Ha ott vagyok és megyek végig a három kilométeres főutcán, nem hallok magyar szót.” Stanyó Tóth Gizella az idén halottak napján az újvidéki katonatemetőben járt, ahol 1990-ben Papp Ferenc vezetésével és a VMDK szervezésében 100 jeltelen fakeresztet állítottak fel, de a temetkezési vállalat dolgozói még aznap elvitték. Ezt követően többször is kihelyeztek 100 keresztet, „de azokat rendre »ismeretlen« tettesek megrongálták és eltüntették.”
Ugyancsak Papp Ferenc felkérésére Makovecz Imre neves építész egy emléktornyot tervezett meg, de a felépítésére nem kaptak engedélyt. Egy másik világhírű művész, Szervátiusz Tibor az Aracs Társadalmi Szervezet felkérésére készítette el emlékszobrának makettjét, de ez sem valósulhatott meg. Keresztekből katedrálist – méltó emléket vértanúinknak! című írásomból idézek: „A volt Jugoszlávia területén 70 településentalálhatók tömegsírok. A Bácskában 40, a Nyugat-Bánságban 18, a Szerémségben, a Drávaszögben, Szlavóniában és a Muravidéken 3-3, összesen 12 helységben. A legtöbbjük helyszínét még őrzi az emlékezet, de nem lehet a kegyelet koszorúit elhelyezni, mert már lakóházakat, futballpályát, buszállomást és egyéb létesítményeket építettek temetetlen halottjainkra, hogy ne maradjon nyoma a vérengzéseknek. Mikor fogjon össze a délvidéki magyarság, az értelmiségiek, a civil szervezetek és a vezető politikusaink annak a magasztos ügynek a megvalósítására, hogy vértanúink számára egy központi, köztéri méltó emlékművet és emlékmúzeumot hozzunk létre? Mikor, ha nem most, a magyar holokauszt 80. évfordulóján? Igen, most, amikor Szerbia és Magyarország között a legjobbak a kapcsolatok. Talán csak nem várjuk el, hogy a többségi nemzet kezdeményezze azt, hogy emlékműveket emeljünk, vagy olyan méltó emlékmúzeumot, kiállítási teret hozzunk létre, mint amilyen már megvalósult Csúrogon, az egykori Topalov-raktár helyén az 1942-es razzia emlékére, vagy amilyet Újvidékre terveznek? Ne csak a temetők vagy az egykori szeméttelepeken, a kivégzések helyszínein hagyjunk emlékjeleket, hanem egy városi köztéren, például Zentán lenne méltó helye Szervátiusz Tibor emlékszobrának, és itt valósulhatna meg a budapesti Terror Házához hasonló koncepcióval az 1944-es délvidéki népirtás emlékmúzeuma.”
Nyitókép: Makovecz Imre és Szervátiusz Tibor álma vár megvalósításra, hogy méltóan emlékezhessen a délvidéki magyarság
