A magyar kultúra napja délvidéki központi ünnepségén vette át dr. Mák Ferenc irodalom- és művelődéstörténész, bibliográfus, kritikus, szerkesztő a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség Magyar Életfa díját. A Vajdasági Magyar Művelődési Intézet javasolta a rangos elismerésre.
„Kutatási területem a Délvidék, a hajdani kalocsai főegyházmegyéhez tartozó vármegyék Trianonban elszakított részei – Bácska, Bánát, Dél-Baranya –, valamint Szlavónia és a Muravidék XIX. századi újjáalkotási és a XX. századi leépülési folyamatainak oknyomozó feltárása. Alapkutatásként – az előzmények számbavételével – összeállítottam az említett terület 1816 és 2006 közötti történeti bibliográfiáját. Első publikációim közlése óta folyamatosan az általánosan elfogadott és megcsontosodott tévhit felszámolásáért küzdök, amely szerint a történelmi Magyarország déli területein a török hódoltság megszűnését követően nem alakult ki önálló, saját törvényei szerint fejlődő, közéletet alakító, tudományépítő magyar kultúra, csupán a népélet öltött a saját belső törvényeire és rendjére épített formát. Meggyőződésem, hogy intézményeink leírható története ennek szöges ellentétét fogja bizonyítani. A XX. század meredeken lejtő évtizedeiben a vidékünkön nem találkoztam olyan gondolkodóval, aki elszánta volna magát a Délvidék XVIII. és XIX. századi irodalmának újraolvasására, valódi történetének föltárására. Pedig a források és a művek mélyén egészen bizonyosan ott rejlenek útkereső kérdéseinkre a válaszok. S mert még mindig csak a tudományos kutatások alapvetéseinél tartunk, fontosnak vélem a történeti kronológiák, a vonatkozó bibliográfiák és az életrajzi adattárak összeállítását. A Bácska és a Bánát kiegyezést követő polgárosodási története mellett most Szlavónország múltjának olvasója vagyok. (Dr. Mák Ferenc, 2020. Gyertyaszentelő napján)”
„Egyre szélesebb láthatárral szeretnék tovább dolgozni szülőföldünk értékeinek föltárásán” (Gergely Árpád felvétele)
A Vajdasági Magyar Művelődési Intézet honlapján olvasható a fenti szöveg, amelyet bűn lenne nem teljességében idézni. Ez összefoglalja mindazt, ami érdekli, amivel foglalkozik, amit fontosnak tart tudatosítani a délvidéki, anyaországi olvasóban?
– Valamikor ifjú éveim során engem nagyon megszólított, megrendített a titok, amellyel Jugoszláviában a délvidékiségünket igyekeztek elrejteni. Pályám során nagy kihívást jelentett számomra a homály, a sötétség eloszlatása érdekében végzett munka. Könyvárakban, levéltárakban, immár negyven éve kutatom a forrásokat, és minden egyes adat, okmány, irat vagy könyv bámulatba ejt, és lelkesedéssel tölt el: gyönyörű, hagyományokban, szellemi értékeiben felettébb gazdag a mi szülőföldünk. Ezt bátran merem állítani – eddig megjelent könyveimben is ezt szeretném megmutatni –, mert van összehasonlítási alapom. Vagy másfél évtizeden át az Országos Széchényi Könyvtár könyvtárosaival minden év októberének második hetét – az ősz legszebb, legfényesebb napjait – a történelmi Magyarország távoli vidékein töltöttük. Vereckétől Fiuméig, Galíciától Doberdóig és Isonzóig, a Csángóföldtől az Al-Dunáig felkerestük a történelmi emlékeket, régi kastélyokat, pompás várakat, kopott, vagy fényes falvakat, sok évszázados iskolákat, emlékeket rejtegető temetőket, nem utolsósorban a titkaikat őrző magyar városokat látogattunk meg. Mindezek ismeretében állítom: a mi Délvidékünk méltó része a történelmi Magyarország jelentette nemzeti örökségünknek.
Összeszámolta-e valaha, hogy a Magyar Szó Kilátó mellékletében és napilapunk Gyűrődések rovatában hány írása, sorozata jelent meg? Tekintélyes karakterszámról beszélhetünk. S ne feledjük, ezek mind olyan írások, amelyekhez rengeteg kutatómunka kell, folyóiratok sok-sok évfolyamát, könyvek egész sorát kell elolvasni. Ha írásait veszem számba, akkor az átgondoltság, a rendszerben gondolkodás, a különös pontosság, a gondosság jut eszembe. Az alkotómunka iránti tisztelet, az emberek iránti szeretet, de egyfajta szigor is jellemzi önt. Elárulom az olvasónak, ha megbeszéljük, hogy például pénteken küld egy írást, akkor a szerkesztő biztos lehet abban, hogy már szerdán egy adatokban bővelkedő, az összefüggéseket feltáró, remekbe szabott tanulmányt, cikket, elemzést, ismertetőt kap öntől. Közben sorozatokat, könyveket szerkeszt, bibliográfiákat készít. Biztosan nem is öleltem fel mindent, amivel foglalkozik. Hány órából áll dr. Mák Ferenc munkanapja? Ki vagy mi volt az, aki, vagy ami elindította ezen a tiszteletre méltóan gazdag életúton, pályán?
– Írói pályámat a fenyítések és a büntetések sora indította el. Az óbecsei gimnázium elvégzése után, 1975-ben az Újvidéki Egyetem Magyar Tanszékére iratkoztam – csábított a szellemi gyarapodás, gazdagodás lehetősége. Irodalmat, irodalomtörténetet és mindenek előtt magyar történelmet szerettem volna tanulni, de hamarosan csalódnom kellett az elvárásaimban. A katedra közelében úgy éreztem, nem irodalomról, és nem történelemről beszélünk; a posztmodern szemlélet túldimenzionált mutatványai során mi „csak” szövegről beszéltünk, és szövegértelmezési kísérleteket végeztünk. Nekem viszont az volt a meggyőződésem: a vers, a regény, a tanulmány nem szöveg, hanem irodalmi műalkotás, rejtett szellemi tartalmakkal és történelmi háttérrel. A katedrai elvárásokat a gyávaság, vagy az ostobaság fogalmazta meg? – ma sem tudom eldönteni. Illetve, talán mégis…
A XX. századi magyar irodalomórán egy szemináriumi beszámolómban a Délvidék kifejezést használtam. Irodalomtanárom ettől féktelen dühkitörést kapott, és azonnal kidobott az óráról. „Jegyezze meg: olyasmi, hogy Délvidék, nem létezik – ezt többé ne merje kiejteni a száján!” Ugyanez a tanárom hasonló fölháborodással távolított el az órájáról, amikor Herczeg Ferenc nevét hallotta tőlem. „A Délvidéki Liga elnökének neve itt nem hangozhat el” – üvöltötte hasonló indulattal. Jeles tanárom – ma már néven nevezhető elkötelezettségéből eredően – 1983-ban Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versének az Új Symposionban történt megjelenésekor Még Illyés Gyulától sem! című, a Magyar Szóban közölt írásában azzal vádolta a magyar költőt, hogy versével „kiszabadítja az irredentizmus szellemét a múlt palackjából”. Megértettem: valami rettenetes köd telepedett a Délvidékre, Herczeg Ferenc országára. Eldöntöttem, ezt az utat én nem járhatom, a mutatványokból egy életre elég volt. 1990-ben ezért adtam a Forum kiadónál megjelent első kötetem címéül: A magam iskolája – A hontalanság esszéi, jelezve ezzel is, hogy az irodalom és a magyar történelem megismerésekor a magam útját szeretném járni. A pályám során ehhez rendületlenül tartottam magam.
Az Erdélyi Károly szerkesztette Magyar Szónál 1983-ban szintén kudarccal végződő újságírói pályakezdésem után – akkori utolsó írásom Juhász Géza Laták István című könyvéről írt Monográfia helyett csak pályarajz című írásom 1983. július 30-án a Magyar Szó Kilátó című mellékletében jelent meg – s csak sok évvel később közölhettem újra a napilapunkban. Hosszú időn át a szabadkai 7 Napban és az Üzenetben publikáltam. Igazi otthonomat a Kilátónál 2007 körül a Történelmünk elfeledett alakjai című sorozatommal találtam meg, s az évek során – 2017-től új lendülettel – részleteiben is beszámolhattam a Délvidék-élményeimről.
2009. szeptember 11-én indult a Magyar Szóban a Közéleti jegyzeteknek nevezett heti sorozatom, a Gyűrődések. Első, beköszönő írásomnak az „Új rablói vannak a nyárnak” címet adtam, s az elmúlt több mint 15 év során írásaimnak a száma meghaladta a 800-at. Jegyzeteimben rendszeresen foglalkozom a Délvidék kimeríthetetlenül gazdag múltjának részleteivel. S hogy az ifjúkori „bosszúm” teljes legyen: 2013 szeptemberében Herczeg Ferenc születésének 150. évfordulója alkalmából tudományos konferenciát szerveztem Versecen, ahol A régi ország gondjai – Herczeg Ferenc nemzeti konzervativizmusa címmel tartottam előadást. A konferencián elhangzott előadásokat kötetbe szerkesztettem, a könyv Egy patrícius a titkok kapujában címmel 2014-ben a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet kiadásában jelent meg.
Felmerül a kérdés: van-e rangja és becsülete a hely- és a tájtörténetírásnak?
– Pályakezdő éveimben, a posztmodern időkben rendre azt kellett hallanom: a helytörténetírás a vidéki tanítók műfaja, rangja is valahol ott van a kallódó vidékek ápolatlan határában. Ez sértés volt a vidéki tanítóinkra és a helyi történetírásra nézve egyaránt – még akkor is, ha akkoriban valóban születtek gyönge írások és fakó munkák. A helytörténetírásunk halvány teljesítménye azonban nem a műfaj eredendő sajátossága, hanem a felkészületlenség eredménye. Ezt nekem is meg kellett tanulnom. Valamikor a 2000-es évek elején Budapesten gyakran találkoztam a felvidéki jeles történésszel, Koncsol Lászlóval, aki Csallóközi Kiskönyvtár című sorozatával megmutatta, hogy a helyi történetírást is lehet a legmagasabb tudományos igényességgel, akadémiai szinten művelni. Találkozásaink, beszélgetéseink során elmondta nekem a tudományos igényesség alapjait: egy vidék múltjának és történetének tanulmányozásakor első lépésként elkészítjük az események kronológiáját. A kronológia már biztos alapot jelent a részletes és körültekintő bibliográfia elkészítéséhez. A kronológia és a bibliográfia birtokában már elvégezhető a tudományos kutatás és a vidék múltjára vonatkozó tanulmányok és monográfiák megírása. A hely- és tájtörténeti munka befejező szakasza a mindent magába foglaló történeti-művelődéstörténeti, népismereti lexikon elkészítése. Ezzel lesz, ezzel lehet teljes egy-egy vidék múltjának hiteles történeti összefoglalása, bemutatása. Ezzel minden írástudó a táj, a vidék lakói iránti tiszteletét fejezi ki.
Az 1944/45-ös kutatásokat szívügyének tekinti. Ez is egy önmaga számára kiszabott, belülről fakadó vállalás?
– 1956-ban Óbecsén születtem, de néhány keserves albérleti év után a szüleim a moholi anyai nagyanyámnál, Lakatos Rozáliánál leltek békés otthonra. 1963-ban tehát Moholon a Hármas iskolában tanultam írni-olvasni. Remek gyerekkorom volt, kiváló iskolai pajtásokkal, sokat hancúroztunk a szomszédos templomkert gesztenyefái alatt. Azt hiszem jó tanuló voltam, gyakran kaptam dicséretet a tanító nénitől. Anyám mégis sírva jött haza a szülői értekezletekről, és én nem értettem: ilyen rossz gyerek vagyok, hogy a rólam hallottak anyámat sírásra kényszerítik!? Évekkel később, már felnőtt koromban tudtam meg, hogy 1944 őszén a bevonuló partizánok – sok magyarral együtt – a Hármas iskolában gyilkolták meg a nagyapámat, Lakatos Józsefet. Rabsága során lehet, hogy annál a padnál is ült, ahol én évekkel később írni-olvasni tanultam? Amióta ezt tudom, minden leírt mondatommal, minden írásommal, tanulmányommal és könyvemmel a nagyapám, és a vele együtt kivégzettek emléke előtt hajtok fejet. Lakatos József egyike volt azon délvidéki magyarnak, akinek emléke részévé vált a történelmünknek. A Magyar Életfa díj átvétele után másnap elmentem a Hármas iskola ma már omladozó épületéhez, és a bedeszkázott ablakok előtt a nagyapámra emlékeztem.
Innen ered, hogy nekem fölszabadulást hozott, amikor 1990-ben Matuska Márton – és az ő nyomában sokan mások – írásaiban föltárta a partizánterror történetének részleteit. Matuska Márton, Németh István, Herceg János és Kalapis Zoltán írói tevékenysége nyomán kezdtük megismerni a korábban pompás Délvidék tragikus pusztulásának történetét. Mert a Délvidék a XIX. századi történelme során teremtő része volt a történelmi Magyarországnak, jeles személyiségei alkotó résztvevői voltak a nemzeti történelmünknek. Írásaimban ezt szeretném elmondani az utókornak.
A tudományos igényű történetírás terén két jelenség ad ma reményekre okot: az egyik az 1944-es rettenetes ősz történetének, a szerb partizánok magyarirtó hadjárata feldolgozására tett kísérlet, a másik a honismereti mozgalom délvidéki megjelenése, és a keretében kiteljesedő helytörténetírás kezdeti eredményei. Mindkét törekvés – mely lényegét tekintve ugyanabból a forrásból, múltunk elhallgatott és eltitkolt eseményei megismerésének az igényéből fakadt – az 1990-es években jelentkezett, s igazából napjainkban kapnak intézményes formát. A rejtegetett és elfedett történelmi igazságok tisztázása során ismételten bebizonyosodott, hogy a megingathatatlan és makacs ténytisztelet vezetheti kutatóinkat olyan eredményekre, melyek idővel lehetővé teszik történelmi múltunk tényszerű megismerését.
A szövegben említett moholi Hármas iskoláról Györbiró Ildikó felvétele
Mi az, amit még kiszabott önmagának, hogy mindenképp fel szeretne kutatni, meg szeretne írni?
– A terveim-elképzeléseim megvalósítására rengeteg munka vár még rám. A délvidéki magyarság ugyanis közel egy évszázada kiszorult a maga történelméből, jószerével csak tétlen szemlélője volt mindannak, amit két világméretű, és vagy féltucat balkáni háború borzalma, megannyi bukott forradalom és véres puccs, elnök- és királygyilkosságok réme, átvonuló hadseregek önkénye, dühöngő brigadérosok és párttitkárok hisztériája, idegen hatalmak rendőrsége és hivatalnoki sereglete véle megtehetett. Egykor a „Nemzetnek piperétlen emléke” című tanulmányomban írtam: a Délvidék magyarságának három nemzedékét igyekeztek úgy szoktatni az életre, úgy szocializálni, hogy ne legyen politikailag artikulálható elképzelése nemzete (közössége) sorsát illetően. Volt ugyan szülőföldje, de nem volt nyelve, kenyere és iskolája; volt födél a feje fölött, de nem volt messzeség, amire az ablakán át kitekintett volna. Így azután csak egykedvű szemlélője volt a világnak. Kisebbségi életének a hozadéka volt az a méltatlan állapot, a tétlenségnek az a rettenetes bénultságot eredményező megülepedettsége, amelyet – szerencsére – évtizede már maga mögött tudhat. A délvidéki magyarság mára újra sorsának-életének alakítója lett. Ezért ma újra a maga tényszerű értékeiben kell megmutatni a délvidéki magyar közösség történelmi valóságát, azt a realitásból eredő szellemi bizonyosságot, amely tudatosítja vele, hogy egykor a maga szülőföldjén nemzeti történelmének alakítója, formálója és megalkotója volt. Ma végre kimondhatjuk, hogy nekünk a Délvidéken érdemes magyarnak lenni, hogy magyarságunk vállalásával olyan értékrend mentén sorakozunk fel, amelynek hitelét egy évezred öröme és bánata, fénye és fájdalma igazolja. Egyre szélesebb láthatárral szeretnék tovább dolgozni szülőföldünk értékeinek föltárásán.
Nyitókép: Dr. Mák Ferenc a Magyar Életfa díjjal (Gergely Árpád felvétele)
