A Vajdasági Magyar Képző-, Kutató- és Kulturális Központ nemrég kezdte meg az idei koncertszezonját. A rendezvényre a szabadkai Zsinagógában került sor, ahol a magyarországi Szent Efrém Férfikar lépett fel. A Magyar Örökség-díjas kórus idén a húszéves fennállását ünnepli, alapítója és művészeti vezetője, a Liszt Ferenc- és Érdemes Művész díjas Bubnó Tamás. A Szent Efrém Férfikar világszerte ismert, elismert és népszerű, sok helyen léptek fel és több mint tíz lemezt adtak ki. A bizánci, a keleti egyház csodálatos gazdagságú énektárháza mellett, a repertoárjukon Liszt, Kodály és Bartók művei is szerepelnek, akik a férfikari munkásságukat illetően szintén nagyon jelentősek. A Szent Efrém Férfikarról, a létrejöttéről, az a capelláról Bubnó Tamással beszélgettünk.
Fotó: Molnár Edvárd
– Egy nem ortodox országban, görögkatolikus pap fiaként nőttem fel, Magyarország északi részén, és a nagyapáim is görögkatolikus papok voltak. Szinte adta magát a férfikar alapításának a szándéka. Amikor Kárpátalján ráleltem Boksay János Aranyszájú Szent János liturgiájának a kottájára – ott készítettem a doktori dolgozatomat –, és mivel ez egy férfikari mű volt, megalakult egy férfikar, hogy felvegyük. Ezek voltak a kezdetek. Így jött létre a Szent Efrém Férfikar. Tulajdonképpen egy feladat, egy cél hozta létre.
Honnan kapta a nevét?
– Az egyik pap barátom adta. Mi, templomba járó görögkatolikusok nagyböjt idején mindig elimádkozzuk Szír Szent Efrém fohászát. Gyerekként apámtól és a nagyapáimtól hallottam Szent Efrémről. Tőlük tudtam meg, hogy a negyedik században élt, nagy szír egyházatya, költő, teológus, kórusvezető volt, akit ráadásul a Szentlélek hárfájának neveztek. Boldogan viseljük a nevét, és ez nekünk egyben felelősség is, mert azt valljuk, mindig úgy kell énekelnünk, hogy Szent Efrémhez méltóak legyünk. A karban mindkét fiam énekel és a mások is vannak, akiket kicsi koruk óta tanítottam, szinte ott nőttek fel az irányításom alatt a Budapesti Énekes Iskolában.
Hogyan sikerül összetartani az énekkart? Különböző generációk alkotják, a fiai is tagjai...
– Jóban vagyok a menyeimmel! Ráadásul mindkét fiamnak lett egy-egy fia, és ha már így alakult, a reményeim szerint ők lesznek a Szent Efrém Férfikar utánpótlása. Elvégre szeretik hallgatni ahogyan az apjuk, a nagyapjuk énekel, és ők is ebben fognak felnőni. Ez már szinte egy családi vállalkozás. Azt is el kell mondanom, hogy a bennünket segítő menedzsment – ahogyan azt mi szoktuk mondani, akik a komoly munkát végzik a turnék, a koncertek, a fellépések, a zenei kiadványok körül – viszont csupa hölgyből áll. Mi éneklünk, a hölgyek, az asszonyok pedig minden másban segítenek bennünket.
Habár énekkarról van szó, a koncerten időnként dobok és csengők, kis harangok is előkerültek...
– Ez nagyon fontos a számunkra, hiszen a keleti egyházakban csodálatosak a harangjátékok. Megpróbáljuk egy kicsit a színpadon is megjeleníteni ezt a miliőt, a hangzást. Másrészt pedig több kolléga is nagyon jó hangszeres, van, aki trombitán, harmonikán, furulyán, ütőhangszereken játszik.
Fotó: Molnár Edvárd
Mit tapasztal, mennyire ragadja magukkal az embereket az a capella?
– Húsz évvel ezelőtthöz képest felélénkült a műfaj. Főleg Amerikából indult új hódító útjára, ahol jobbnál jobb a capella együttesek működnek, például a Pentatonix, a Cantus vagy a Cappella Romana. Elsősorban a szakrális zene kezd újból feltörni. Egy ideig a háttérbe szorult, a zene a szórakozásról szólt, de most egyre többen a lelküket is szeretnék feltölteni a zenén keresztül. Ez most nekünk is sokat segít, rajtunk is lendít, tele van a naptárunk, nemsokára nagy gálakoncertünk lesz a Margitszigeten.
Végre szabadabban lehet fellépni...
– Fellélegezhetünk a járványügyi szabályok feloldása után, csak még legyen vége ennek a szörnyű háborúnak. Ezért is éneklünk és imádkozunk. Mindkét országban vannak barátaink. Legutóbb egy koncerten pont e két nép szerzőinek csodálatos zeneműveit mutattuk be, kérvén az Urat, hogy segítsen jobb belátásra térni azokat, akik ezt a borzalmat irányítják. Kocsis Zoltán, néhány éve elhunyt nagy zongoristánk, jó barátom, azt mondta egyszer, hogy ha a népek vezetői mind zenélnének, akkor jobb lenne ez a világ. Nem lennének az emberek annyira dühösek egymásra. Nem küldenék harcba a fiatalokat. Ez a háború beárnyékolja a húszéves jubileumunkat, de amit tudunk, amit lehet, azt megteszünk.
Hogyan emlékezik vissza? Hol találkozott először az a capellával vagy egyáltalán a zenével?
– A templomban, amikor kisgyerek voltam, minden vasárnap anyukám mellett ültem, utána a többi fiúval. Apám mondta a liturgiát, és nagyon szép hangja volt. Nagyapám vak volt, neki mindig fel kellett olvasnom az evangéliumot, és utána ő azt fejből elmondta. Elképesztően jó emlékezőképessége volt. Odahaza mindez folytatódott. Édesanyám zongorázott, apám hegedült, úgyhogy otthon is ment a buli, de már nem egyházi énekekkel, hanem sanzonokkal és kuplékkal. Nagyon jó gyerekkorom volt, jól éreztem magam, attól függetlenül, hogy egy kis faluban, Homrogdban nőttem fel.
