Sok újévre emlékezünk, amelyek később megvalósuló tervektől voltak varázslatosak és izgalmasak, de voltak másmilyenek, fájóak és félelmetesek is. A szép ünnepeken kiteljesedő vágyaink irányulhattak jó egészségre, szeretetre, boldogságra, sikerekre, szerencsére… Igen, valahogy ezekkel a szívünkben lenne jó átlépni az 2022-es esztendőbe, annak biztos tudatában, hogy ha apró métereket is, de előbbre jutottunk, nem pedig hátra, mint annyiszor már. Amúgy minden rendben lenne, a természet végzi a maga dolgát, ha nem gátoljuk ebben. Folyton az jár az eszemben, hogy nem szabadulhatok a gondolattól, amely immár majd fél évtizede foglalkoztat sokakat: végül csakis az történhet, amit az emberek akarnak. Lehet, hogy olykor az orruknál fogva vezetik őket? – kérdezzük magunktól. Lehet a bolondját járatni velük, de aztán mégis ők mondják ki az utolsó szót.
Most azonban mintha becsukódott volna előttünk a jövő kapuja. Sőt szembefordult velünk járványaival, a gyermekeket veszélyeztető új életszemlélet terjedésével, az évekkel ezelőtti „arab tavasz” nevű háború-sorozat nyomán elinduló migránsáradat Európát elözönlő borzalmaival… Olyasmi történik folyamatosan, ami ellentmond minden józanságnak: értelmüket veszítik a szavak, a civilizáltnak hitt világban nincs értéke már az emberi életnek.
A józan, tisztaszívű ember pedig óvja, ahogy tudja, családját.
Léteznek alapvető törvényei a létnek, amelyek előbb gyengébben, aztán erősebben kezdenek érvényesülni: a viszályra serkentő dühöt lelohasztja a gyermekek és unokák iránti aggodalom, a fegyverre hasaló bumfordi primitívizmust sáros lövészárkaiban felejti a szárnyait fényben fürdető, magasra röppenő életvágy.
Az általános hangzavarban legjobban éppen az okos és csendes szó vész el. Higgadtságra és kristálytiszta józanságra lenne szükség különösen most, az új esztendő küszöbén; csakis ezek révén hozhatók rendbe vagy javíthatók valamelyest a dolgok. S az igazsághoz tartozik, hogy tulajdonképpen mindenki pontosan tudja is, mit kellene tenni, hiszen nem boszorkányság kitalálni, miként lehetne előbbre jutni: nagyon szívós munkával, egymás megbecsülésével, békével.
Csakhogy ehhez féken kellene tartani a vad indulatokat, ellazítani a pattanásig feszülő idegeket, s olykor segíteni is azokon az egyszerű embereken, akiknek az „érdekében” annyit ágálunk a közéletben. A kisemberek törődnek a maguk gondjával (ha nem zavarják meg benne őket), s növekednek az új nemzedékek tagjai, akik tisztességesen óvodába, iskolába, egyetemre szeretnének járni, s azután hasznos tevékenységet kifejteni egy rendezett világban.
Rendezzük hát ezt a világot, amennyire tőlünk telik, de ne vállaljunk többet magunkra, mint amire képesek vagyunk! Egyetlen lépés előre többet segít az utódokon, mint száz ígéret helyben topogva. Lépjünk át a gondok nyikorgó kapuin az új időbe! Formáljuk át emberarcúvá, hogy jól érezhessük magunkat benne!
Ilyenkor fog el leginkább bennünket a vágy is, hogy rendet rakjunk létünk dolgaiban, és tiszta lappal kezdjük az új esztendőt.
A sorsunkon való töprengés rákényszerít bennünket a kérdés megválaszolására: mi a legfontosabb számunkra? Nem kell sokat gondolkoznunk, hogy belássuk: maga az élet. A magunk, hozzátartozóink, népünk élete, hiszen minden attól függ: a boldogságunk, a megmaradásunk, a jövőnk!
Hajlamosak vagyunk az előítéleteinkhez igazítani ezt az életet, s akár vágyainkat, álmainkat is. Hozzászoktunk a kényelmes ítéletalkotáshoz: hagyjuk, hogy mások gondolkozzanak helyettünk. Vesszük csak a kész véleményeket, és a sajátunkként használjuk őket, még akkor is, ha igaztalanságukat sejtjük, vagy biztosan tudjuk. Vajon jövőre sikerül-e a sarkunkra állnunk, és végre a saját eszünkkel gondolkoznunk? Mert a legtöbb éppen ettől függ.
Ehhez, az önálló gondolkozás bátorságához, adjon nekünk erőt az új esztendő, mert csak e bátorság révén lehet a miénk az az élet, amelyre mindig készültünk – nem bezártsággal, hanem szerteágazó kapcsolatokkal; nem gyűlölködéssel, hanem egymás megbecsülésével; nem szegénységgel, hanem a tudásból és a szorgalomból megteremtett jólét gazdagságával…
Nyilván sok minden történik majd közéletünkben jövőre, s talán sokkal egyetemesebb elvek szerint, mint idáig. Lépéselőnyre az tehet csak szert, aki nem toporog, hanem legyőzve előítéleteit, meri járni a saját útját.
Ürítsük hát poharunkat – az újév első percében – éppen erre az emberre! Erre a bennünk lakozóra. Ő soha be nem csap bennünket.
