A pandémia jelenléte óta nagyobb az esélye annak, hogy nem minden a tervek szerint alakul, a Covid hirtelen közbeszól és halasztásokra, változásokra kerül sor. Ezzel küzdenek az intézmények is, beleértve a színházakat. Ezúttal Körmöci Petronellát, a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának igazgatóját kérdeztük arról, hogy mit sikerült megvalósítani az évad első felében, mire lehet számítani a továbbiakban és milyen gondokkal küszködik még a színház.
Hogyan alakult az évad első fele?
– Így, hogy az Élőhomok is repertoárra került, azt gondolom sikerült megvalósítanunk a terveket. Az első bemutatónk a Három nővér volt, amit Sebestyén Aba rendezett. Nagyon sikeres lett, sokfelé hívják, fesztiválokra is. Ebben az évadban végre megtarthattuk a Pataki-gyűrű díj gálát és a délvidéki magyar színjátszás napi rendezvényeket. Ennek is nagyon örülünk, mert tavaly elmaradtak. Az is nagy öröm, hogy László Sándor vette át a gyűrűt, a Klamm háborúja monodrámában nyújtott alakításáért. Mivel az előadást a repertoárunkba emeltük, azt is mondhatnánk (amennyiben ez egy vándordíj lenne), hogy nálunk maradt a gyűrű, hiszen legutóbb Pámer Csilla kapta meg. A Három nővér után az Élőhomok című előadás mellett döntöttünk, ezt Mezei Kinga rendezte, aki azelőtt a Játék a kastélyban című produkciót állította színpadra és a Klamm háborújának is ő a rendezője. Az Élőhomok azért is fontos a számunkra, mert Petrik Pál munkásságáról is szól, aki sokáig díszlettervező volt a színházunkban. Annak ellenére, hogy ez egy nonverbális előadás, nem hiányzik belőle a szöveg és remek a humora. A bemutatón úgy éreztem, hogy az elején a közönség vett egy nagy levegőt és a végén fújta ki. Végig megtart egyfajta kellemes bizsergő feszültséget. Ezt az előadást is már több helyre hívták, szeretnénk játszani a hivatásos színházaink fesztiválján, de akár a Steriján, a DESZKÁN és a TESZT-en is. Igyekszünk tájolni és a fesztiválok felé is kanyarodni. Reméljük, hogy a Covid nem szól közbe.
Mi várható az új évben?
– A cél az, hogy az évad második felét is jól teljesítsük. Fekete Ádámot várjuk, aki dramaturg, rendező és színész is (Till Attila Tiszta szívvel című filmjében is játszott). Először fog rendezni nálunk, Dél-Mezopotámia címmel kifejezetten a társulatunkra írt egy darabot, korábban ugyanis néhány napot itt töltött, néhány társulattagot meg is ismert, és az élmények impulzusától vezérelve fogott hozzá a szöveg megírásához. Az előadás bemutatója a tervek szerint március második felében lesz. Utána Mirko Radonjićot várjuk, aki korábban a Tristram Shandyt rendezte nálunk, most pedig a Banović Strahinja egyfajta változatával érkezik. Másik darab volt tervben, de arra nem kaptunk pályázati támogatást és a rendezőre bíztam a választást. Az előadás egy kortárs feldolgozást vesz majd alapul és arról szól, hogy mit jelent a napokban hősnek lenni. Korábban volt egy tervünk a szerb társulattal, hogy egy közös előadást hozunk létre, de az egyelőre őszre lett halasztva.
Fotó: Gergely Árpád
Az ősz viszont még bizonytalan, a költségvetésről semmit sem tudunk, holott ilyenkor már illene felkérni rendezőt. Az Élőhomok esetében is az utolsó pillanatban derült ki, hogy fordíthatunk rá bizonyos összeget. Szerencsére a tájolást segíti a Magyar Nemzeti Tanács, jelenleg az MNT az egyedüli külső támogatónk. A délvidéki magyar színjátszás napi rendezvények megtartását is csaknem teljes egészében a nemzeti tanácsnak köszönhetjük. Tavaly a Covid miatt sehova se mehettünk, de most ismét tájolhatunk, még ha nem is akkora lendülettel, mint régebben. Sajnos betegségből kifolyólag kétszer is le kellett mondanunk a csantavéri vendégjátékot, de a továbbiakban igyekszünk megoldást találni az ilyen helyzetekre. Ennek az időszaknak a tanulsága, hogy nem lehet egy előadásban gondolkodni. Minden tájoló produkciónak lesznek alternatívái. Ha nem az egyiket visszük el, akkor a másikat vagy a harmadikat. Ha nem a Fekete Pétert, akkor a Sógornőket, vagy a Tesztoszteront. Ilyen se volt még, de ebben a helyzetben muszáj kompromisszumot kötni, úgymond szükségünk van B, C és D tervre is. Úgy érzem, most van a színházunk a legnagyobb bizonytalanságban.
Ezt mi idézte elő?
– A Covid is, de az új épület körüli tervezések és a pénzügyi problémák is. Akár már ebben az évadban átköltözhetünk, de több verzió van, hogy ez mikor és hogyan történhet meg. Egyelőre talán csak az irodákat költöztetnék át, de már az is nagyon jó lenne, ha elhagyhatnánk a csipkegyárat, mert ezért is bérleti díjat fizetünk és sokba kerül. Ha ezt a pénzt produkcióra fordíthatnánk, egy lépéssel előrébb lennénk, még akkor is, ha továbbra is a Jadran színpadán játszanánk. Sok nehézség persze így is megmaradna, hiszen a színpadon a szerb társulattal osztozunk és az rengeteg egyeztetéssel jár, de talán nyújthatna némi segítséget. A másik nagy gond, hogy jelentősen lecsökkent a támogatás. Tavaly például megközelítőleg tíz pályázatot nyújtottunk be alapítványokhoz, azokból csak egyet bíráltak el kedvezően, a kért összeg egyharmadát kaptuk. Ugyanakkor az állami költségvetésből kapott juttatás sem emelkedett az előző években. Most ott tartunk, hogy nagyon nehéz évi négy bemutatót kivitelezni. Minden pillanatban fennáll a veszély, hogy háromra csökken. Ez pedig már veszélyeztetné a színház létét, hiszen kevesebb közönséget is jelentene. Folyományaként előfordulhatnak, hogy emiatt még jobban csökkentik a produkciós költségvetésünket, hiszen kevesebbet teljesítettünk. Ez a 22-es csapdája és ebbe nem lenne szabad beleesnünk. Valahogy emelni kellene a produkciós költségvetést, hogy teljesíteni tudjuk a négy bemutatót, akár mi, akár a szerb társulat. Ha nem, akkor a színház feléli önmagát és hiába készül el az új épület, mert oda már nem tudunk érdemben mit átvinni. Ez a helyzet érinti a dolgozónkat is, már az előző megszorítások alkalmával csökkent a létszámuk és ez fokozódott a Covid miatt is. Fizetéseket nem emelhetünk, nagyon sokan dolgoznak itt minimálbéren, így pedig nem igazán tudunk szakembereket, szakmunkásokat alkalmazni. Amikor elhagytuk a Népszínház épületét 115 munkahelyünk volt, most pedig csupán 73. Nincs lakatosunk, férfi szabónk és portásunk sem. Létezik jó néhány szakterület, amit nem lehet munkásokkal betölteni a törvények miatt, de nekünk nagyon hiányzik. Egy műszaki csapat van a két társulatra. Ha itthon vagyunk, valamennyire még boldogulunk, de ha mondjuk az egyik társulat fesztiválra megy, a másik pedig itthon játszana, nem tudunk megosztozni öt műszaki dolgozón. Ilyesmi márpedig előfordul. Az is, hogy két fesztivál ugyanarra az időpontra esik. Ilyenkor nagyon nehéz döntés elé kerülünk, hogy melyik társulat tegyen eleget a meghívásnak. Nagyon nehéz pótolni a hiányzó munkásokat, alkalomadtán akit csak bírunk, átirányítunk a díszletekhez, de ez nem igazi, csak kényszermegoldás. Márpedig egy hivatásos színháznak biztosítani kellene a gördülékenyebb működését, hogy megmaradjon a státusza, hogy ez egy professzionális színház.
