A csodaszép tájjal körülvett isten háta mögötti faluban ötvenegynéhány paraszt él. Mindannyian éhbérért dolgoznak a rettegett Alfonsina de Luna márkinőnek. Annak ellenére, hogy látástól vakulásig a dohányföldeken és a birtokon gürcölnek, a márkiné munkavezetője ügyes számításainak köszönhetően adósságuk napról napra növekszik. Olykor ugyan zsörtölődnek, mégsem kérdőjelezik meg ennek a modern hűbéri rendszernek a legitimitását, azt is magától értetődőnek tartva, hogy a márkiné beleegyezése nélkül nem hagyhatják el a falut.
A parasztok közt él a fiatal Lazzaro is, akit határtalan jámborsága folytán mindenki egy kicsit balgának tart. Jóhiszeműségét ki is használja a falu népe, a legnehezebb feladatokat vele végeztetik el, ítéletidőben is dolgoztatják, éjszaka pedig őt küldik ki, hogy lesse a farkast, amitől a parasztok szörnyen tartanak. Annak ellenére, hogy mindenki parancsolgat neki, Lazzaro mindig mindenkihez jóindulattal viseltetik, ha van valamije, azt szívesen osztja meg a többiekkel, az őt ért (alaptalan) bírálatok miatt senkire sem neheztel, és sohasem panaszkodik. Bárki bármit kér tőle, szó nélkül elvégzi, nem csoda hát, hogy amikor a márkiné semmirekellő fia, Tancredi arra kéri, hogy segítsen neki saját elrablásának megrendezésében, Lazzaro a fiatal nemesember segítségére lesz.
A szövetség révén a két fiatalember között különös barátság alakul ki, azonban az ügynek egyéb közvetlen és közvetett következményei is lesznek: a faluba érkeznek a hatóságok emberei, s teljesen elképedve az ott tapasztalt állapokon, elszállítják a parasztokat, Lazzaro pedig a féltestvérének tartott Tancredi felkutatására igyekezve belezuhan egy mély szakadékba. Sokáig fekszik ott, amikor a félt farkas érintésére egyszer csak felkel, és semmibe révedő tekintettel elindul megkeresni társait. Egy városban talál rájuk, ahol azok elhűlve nézik őt, hiszen Lazzaro semmit sem változott, holott a falu elhagyása óta eltelt néhány évtized...
Alice Rohrwacher forgatókönyvíró-rendező Történet a tiszta szívről című filmjében hatalmas szimbólumrendszerrel operál. Szociális és vallási vonatkozású allúzióinak lehetséges értelmezése kimerítő elemzést érdemel. Ezen a helyen csak a legjelentősebbekre térek ki. A többrétű mű egyik rétege az elesettek helyzetének ábrázolása: a kisemmizett parasztok egykor jövedelem hiányában, nélkülözve, állandó tartozással küszködve nyomorogtak szűkös otthonaikban, a falut maguk mögött hagyva ugyan szabadokká lettek, de életkörülményeik továbbra sem teszik lehetővé számukra az emberhez méltó életet. A sínek mellett, elhagyatott putrikban tengetik mindennapjaikat. Alkalmi munkákból, a járókelők átveréséből és piti lopásokból éldegélnek, nem ritkán a betonrések közt zöldellő gyógynövények fogyasztásával tartják fenn magukat.
Az erős szociális szál ellenére Alice Rohrwacher műve nem lesz a kizsákmányoltak és megnyomorítottak jogaiért kiálló munkásmozgalmi alkotás. A forgatókönyvíró-rendező morális tekintetben nem eszményíti a szegénységet. A (volt) parasztokat szegénységük erkölcsileg nem teszi jobb emberekké. Az, hogy mások sanyargatják őket, nem akadályozza meg őket abban, hogy ha lehetőségük adódik másokat sanyargatni, azt ne tegyék meg. A márkiné egy helyen ki is fejti, hogy nincs mit tenni, ahogyan ő kizsákmányolja a parasztokat, azok ugyanúgy kizsákmányolják az együgyű Lazzarót, vele végeztetve el mindent. A másik kihasználása a gazdagok világában is ugyanúgy megtalálható: a már középkorú Tancredi is szűkös körülmények között él, s amikor ezt egykori jobbágyai szóvá teszik, Tancredi felesége a bankokat hibáztatja elszegényedésükért.
A mű másik fontos rétegét a vallási jellegű mozzanatok képezik. Már maga a főhős neve – Lazzaro – a Jézus által feltámasztott Lázárra utal(hat), nem kevésbé idevágók a Máté evangéliumában a boldogokról olvasható sorok: boldogok a lelki szegények, a szelídek, az irgalmasok, és azok, akiknek a szívük tiszta. Ez a kapcsolat a magyar hivatalos címfordításban is tetten érhető (Történet a tiszta szívről), de az eredeti címben (Lazzaro felice) is szerepel a boldog (felice) kifejezés. A film bővelkedik az apró csodákban, a főhős „feltámadása” mellett az egyik legszemléletesebb, amikor a Lazzaro vezette társaság szeretne beülni a templomba, meghallgatni az épp elkezdődött orgonahangversenyt. Annak ellenére, hogy a hatalmas szentélyben alig néhányan vannak, azzal az indokkal, hogy magánhangversenyről van szó, az egyik apáca erélyesen kitessékeli őket Isten házából, hiába mondják ők, hogy meg sem fognak mukkanni a koncert alatt, mindössze csak szeretnék meghallgatni az orgonajátékot, a nővér rendíthetetlen marad elhatározásában. Amikor azonban a népes társaság távozását követően az apáca arra utasítja az orgonistát, hogy folytassa játékát, rá kell döbbenniük, hogy a művész hiába kalimpál a billentyűkön, Isten házában csend honol – az orgonazene Lazzaro nyomában tovaszáll a templomból.
Alice Rohrwacher komplex művét vizsgálhatjuk rétegeiben külön-külön, és egészében nézve. Bárhogyan is tesszük, a Történet a tiszta szívről egy átfogó társadalomkritika. Álszent társadalmunk kritikája, amely az individuális szabadság nevében elveti a társadalmi megkülönböztetéseket, közben számos gazdasági, származási és szociális akadályt gördít a tényleges egyenjogúság létrejötte elé. A híveitől elidegenedett egyház kritikája, amelynek egyes képviselői Jézus példamutatásával ellentétes módon viselkednek. Végső soron pedig a kiszolgáltatottságra épülő emberi kapcsolatok kritikája: annak a viselkedésmódnak a bírálata, hogy az emberek milyen alárendelten képesek viszonyulni azokhoz, akiktől tartanak, vagy akiktől függnek, és milyen elképesztően kegyetlenek tudnak lenni azokkal szemben, akik felett hatalmat éreznek, különösen akkor, ha előtte tartottak tőle. Ilyen világban nem könnyű azoknak, akik nem illeszkednek be a megadott viselkedési modellbe, de a mindenkori csoda csakis őket illeti meg. Hiszen: „Boldogok, akiknek szívük tiszta, mert ők az Istent meglátják.” (Máté 5:8)
Rendező és forgatókönyvíró: Alice Rohrwacher. Producer: Carlo Cresto-Dina. Operatőr: Hélène Louvart. Vágó: Nelly Quettie. Zene: Piero Crucitti. Szereplők: Adriano Tardiolo, Agnese Graziani, Luca Chikovani. 125 perc, 2018, Olaszország.
