Fekete Ibolya saját családjának történetén keresztül mutatja be a huszadik századot, a film középpontjában az Anyával, aki hosszú ideig élt, élete során pedig nem kevesebb, mint huszonhétszer költözött. Filmjének hősei hétköznapi, kis emberek, akik nem is terveztek a történelem részévé válni, az élettörténetükön keresztül mégis jól végigkísérhető a Magyarországra és az egész Kelet-Közép-Európára jellemző viharos évszázad. Fekete Ibolya szerint a huszadik századnak vége, sem szellemiségében sem más módon nem folyt át a huszonegyedik századba, az új generációknak egészen más az értékrendjük és gondolkodásmódjuk, ezért is tartotta fontosnak egy film keretében összefoglalni a huszadik századot.
A rendezőnő jó ideje nem jelentkezett játékfilmmel, innen kezdtük beszélgetésünket.
– Így van, legutóbb a Chicót készítettem 2001-ben volt, azóta eltelt 15 év.
Miért kellett ilyen sokat várni?
– Nagyon megszenvedtem ezzel a filmmel. Az Anyám és más futóbolondok a családból hét évemet emésztette fel. Szerencsétlenül kezdődött. Megírtam és támogatásért pályáztam, amikor még az előző finanszírozási rendszer volt érvényben. A támogatás odaítélését követően társproducerek után néztünk. Mire az is rendbe lett volna, összeomlott az MMKA. Évekig kellett várni, mire felállt az új rendszer, és tulajdonképpen mindent elölről kezdeni. Keservesen ment, három-négy év eltelt azzal, hogy kétszer kellett összehozni a pénzt, amiből kijövünk. Szem előtt tartva, hogy ez egy nagy produkció, nyolcvan szöveges szereplővel és negyvennyolc helyszínnel, elvégre egy egész évszázadot felölel, nyolc különböző korszakot, a századfordulótól az ezredfordulóig.
Milyen indíttatásból készült a film?
– Igazság szerint nem is nekem jutott eszembe, hanem Rózsa János rendezőnek. Amíg kávézgattunk, meséltem neki anyám történetéről. Arra buzdított, hogy ezt filmben mondjam el. Hamar megírtam a forgatókönyvet. A film egyrészt a családom története és az anyukámról szól, ugyanakkor bemutatja a történelmet a kisemberek életén keresztül. Ez volt az igazi cél, mert az egy dolog, hogy nekem fontos a családom, de ez még nem indokolja, hogy sok pénzből filmet készítsek róluk. Viszont úgy gondoltam, hogy ez sok mindenkinek a családtörténete. A magyar családtörténetek nagyon hézagosan lettek elmesélve. Családregényekre még ráfuthatunk, de filmben elmondatlanok, csak itt-ott fordul elő, ilyen például Szabó István alkotása, A napfény íze. A huszadik század viharai ide-oda sodorták a családokat. Ez egy elég általános jelenség, és ezért érdemes ezzel foglalkozni. Ami az enyémekkel történt, az több családdal is megesett. Ezt mások is visszaigazolták, sok néző azzal jött oda, hogy a film mintha az ő családjukról szólna. Annyira viharos volt a huszadik század, hogy nincs unalmas magyar családtörténet.
Figyelemfelkeltő a filmalkotás címe. Miért gondol így a családjára?
– Ez onnan jött, hogy a családom tagjai – mondhatni – nonkonformisták voltak, semmit sem úgy csináltak, mint mások, az elvárásoknak megfelelően, ami normálisnak mondható. Az sem mondható átlagosnak, hogy az anyám huszonhétszer költözött életében. Neki ez az egy ötlete volt. Ha valami baj, konfliktus vagy veszély ütötte fel a fejét, akkor ő elköltözött. Ezt találta ki túlélési stratégiának.
Emocionális utazásnak élte-e meg a filmkészítést?
– Ahogyan a filmből is látszik, a mama az utolsó éveiben már eléggé demens volt. Hol a jelenben volt, hol évtizedekkel korábban, sose lehetett tudni éppen hol jár. Viszont van egy hatalmas fotótárunk, az első fotó 1904-ből való. Mivel a mama sokáig élt, volt időm kifaggatni. Leültünk a rengeteg képpel, és végigmondattam vele, ki van rajta, hol vagyunk és mikor, mi történt pont akkor. Úgy jöttek elő az ilyen történetek: ez a kép akkor készült, amikor az apád a csillaghegyi strandon elvesztette a vadonatúj strandtáskát, két sült libacombbal. Ez egy jelenet, de minden fotóhoz tartozott egy ilyen történet. Ezekből raktam össze a filmet. Az érzelmi rész számomra a forgatókönyv megírásával lezárult. Abban dolgoztam fel, hogy mit jelentett nekem az anyám, a családom, az egész családtörténetem. Azután úgy gondoltam, hogy jöhet a szakmai feladat, már csak le kell forgatni, mint bármely más filmet, de nem így történt. Észrevétlenül is már-már az őrületbe kergettem a munkatársaimat, például amikor a bementem a tökéletesen berendezett díszletbe, azt mondtam, hogy az a váza soha nem állt volna az anyám lakásában. Képes voltam egy apró tárgyba is belekötni.
Ezek szerint nagy fontossággal bírtak a rekvizitek is?
– Nagyon is, mivel a tárgyakhoz történetek fűződnek. Azt hiszem, ez minden családnál így van, hogy például a nagypapa pipájának vagy kalamárisának is története van. Az ilyen tárgyak mára jó esetben megőrződtek a vitrinben, de lassan elvesztik a történetüket, holott az nagyon fontos. Filmesként rendkívül lényegesnek tartom, mert minden erőmmel valahogy az életnek az elevenségét próbálom újrateremteni: hogyan éltünk, milyen volt körülöttünk a világ egy adott korszakban stb. Ez soha nem a nagyívű történelmi eseményekből derül ki, hanem abból a hétköznapi élet gazdagságából, amiben az emberek éltek. Másrészt hatalmas tárgyi veszteségek is voltak, például 1945 után sok minden elveszett, de fontos, hogy ami megmaradt, annak még legyen jelentősége. Anyám nem az a típus volt, aki sírt a veszteségért, de azt minden alkalommal elmondta, hogy az utolsó Angelica Kauffmann-porcelántálat szalonnára cserélte 1951-ben, mert nem volt mit enni. Az ilyen történetek hozzátartoznak egy élet történetéhez, és mindenkinek a történetében fellelhetők.
Milyen volt a film fogadtatása? Itt a fesztiválon sokan voltak rá kíváncsiak…
– Nagyon örültem neki, remek volt, sok néző pótszéken ült, sokan be se fértek. Magyarországon is sokan megtekintették, jóval nagyobb nézőszáma volt, mint amire bárki is számított, büszkék vagyunk rá.
Először jár Palicson, hogy érzi itt magát?
– Csodás itt lenni, még ha csupán két napról is van szó. Mások is mondták már, hogy Palics gyönyörű és nagyon jó a fesztivál, most megbizonyosodhattam róla, hogy ez valóban így van. Sikerült gyorsan körbenézni Szabadkán is, de szeretnék visszajönni jobban szemügyre venni. A fesztiválon kiváló a hangulat, egészen egyedi az arculata, és a fesztiválplakát stílusa is nagyon tetszik.
Remélhetőleg a következő alkotására nem kell ennyit várnunk…
– Reméljük, hiszen vannak terveim, még csak el kel döntenem, melyikkel és hogyan szeretnék foglalkozni.
