Még nyomdafestékszagú lesz az a kiadvány, amelyet szerdán, május 16-án mutatnak be Budapesten a Magyar Művészeti Akadémia szalonjában. Bicskei Zoltán igazi kanizsánernek, az Akadémia rendes tagjának A szív sorsa című könyvéről van szó, mely hatvan zeneesszét tartalmaz. Az 1977-től gyűjtött írások és rajzok kiegészülnek Dormán László fotóival és egy hangjátékmelléklettel is.
Bicskei Zoltánnal erről a könyvről beszélgettünk.
A könyvbe rendezett esszék mindegyike a zenére és a szívre fókuszál. Elválaszthatatlanul él együtt a kettő?
– A könyv címéül A szív sorsa, az egyik jazzesszé címe szolgál, alcímként pedig azért választottam A jazz és mi elnevezést, hogy egyértelmű legyen, miről szól, de még Pál Pista bácsit és Horovitzot is elbúcsúztatom benne, tehát nem kizárólag jazzről esik szó. A zene mentén éltük le itt sokan az életünket, és magam is meglepődtem, amikor elővettem ezeket a régi esszéket, hogy tényleg már 1977-re nyúlik vissza az első ilyen jellegű írásom. Akkoriban a Symposion jelentette meg főleg, később a győri Jazz Stúdium, és sokukat beolvastam a Tolnai Ottó által szerkesztett rádióműsorban is. Néhány a Magyar Szóban is megjelent közülük, de van köztük olyan, amely lemezborítókra, zeneajánlásoknak készült, sokféle alkalom szülte őket. Összesen több mint nyolcvan zenei témájú esszét írtam, ami még engem is meglepett így utólag összeszámolva. Ebből hatvanat találtam érdemesnek megjelentetni könyvben.
Nem csak zenei jellegű írásai vannak. Miért épp ezek publikálását választotta?
– Más témájú, filmes, közéleti vagy képzőművészeti tárgyú írásaimat nem szándékozom megjelentetni, csak azért, hogy mindenáron egy könyvvel szaporítsuk a tengernyi kiadást. Viszont ebből a negyvenévnyi zenei témájú esszéanyagból kiderül, hogy miket éltünk meg, milyen volt az az életkörnyezet, amelyben léteztünk, és milyen harcokat vívtunk. Vajdaság része volt a zenei világporondnak. A szerves kortárs zenéért harcoltunk, mert bizony a kommunizmusban meg kellett vívni azért, hogy ezek a muzsikák a köztudatba bekerüljenek. A közízlés sem fogadta el könnyen az improvizatív zenei világot. Mára viszont ennek a kisközösségnek van két nemzetközi rangú alkotója. Kovács Tickmayer István és Mezei Szilárd.
Mi a szív sorsa?
– Maga a jazz, amely mára gyakorlatilag megszűnt. Kilehelte magát, és beleolvadt különféle stílusokba. A XX. századi feketéknek a jazz óriási teljesítménye volt, de napjainkban már nincs valódi jazz. Ami él belőle, és azt a fajta sorszenét, a maga súlyosságában és komolyságában, főleg az improvizatív zene és a kortárs zene egyes részei hordozzák. Kiherélve pedig a popzene élősködik belőle. A jazz lényegében az archaikus zenére támaszkodva öltött mai ruhát, magába szívott minden komoly hatást, és ekként kisugározva megtermékenyítette a kor zenéit. A megfagyott európai zenébe visszahozta az improvizációt, rítusos, önégető és önfeláldozó voltával újraélesztett maga körül mindent. Felolvasztotta a fehér ember szívét és a kottába fagyott XX. századi zenét. A kora barokk európai zenék mai reneszánsza is ehhez köthető, persze ehhez az is kellett, hogy a fehérek megtanuljanak a maguk módján rögtönözni. Ma már nem hiteles az a zene, amelyben nincs bizonyos mértékű rögtönzés, mert az azt jelenti, hogy hamis kánonokra támaszkodik, meg sem próbál élővé válni. Újraolvasva első esszémet 1977-ből, látom, hogy akkor is abból indultam ki, hogy minden a saját hagyományán, esetünkben a népzenén alapul. Ez számomra természetes volt, és talán az úgynevezett kisebbségi létből is fakadt. Érdekes kultúrtörténeti jelenség ez az elmúlt negyven év, aminek komoly részesei voltunk mi is itt, Vajdaságban. Erről tanúskodik ez a könyv.
Illusztrációk, sőt melléklet is gazdagítja a könyvet.
– A könyv megjelentetésében az is közrejátszott, hogy Dormán Lacinak, aki mára már nyugdíjas, egyetlenegy fotóalbuma sincs, pedig megérdemelten lehetne nemzetközi hírű jazzfotós. Ezért egy nagyobb méretet választottunk a könyvnek a kiadóval, és Laci több mint hatvan fotója is helyet kapott a könyvben, hisz ő képben újraköltötte az eseményeket. Jómagam is sokat rajzoltam jazzt és zenészeket, és ezekből is válogattam a könyvbe. A melléklet egy hangjáték: 27 ütem szabadság a címe, és valós történeten alapul. Egyes embereink ugyanis beleszövődtek Ella Fitzgerald és Duke Ellington életébe és történetébe innen Vajdaságból. Jovica Milošević-Fitzgeraldról van elsősorban szó, akinek történetét egy másik történettel szőttem egybe. George Avakian nemrég elhunyt hangmérnök jóvoltából tudunk például az akkori cenzúrákról, a jazz-zenészek valódi sorsáról – mindez benne van a hangjátékban.
Várható-e, hogy itthon is bemutatják a könyvet?
– Júniusban Zentán a Vajdasági Magyar Művelődési Intézettel fogjuk bemutatni, majd novemberben az újvidéki jazzfesztiválon. Az első bemutató azért lesz Budapesten, mert ott élnek legtöbben azok közül, akikkel együtt dolgoztunk, akik részesei voltak ennek a világnak.
Bicskei Zoltán könyvbemutatóján május 16-án, szerdán este fél hattól a Magyar Művészeti Akadémia szalonjában vendégként szerepel még Dormán László jazzkritikus, fotós, Dresch Mihály érdemes művész, aki fúvós hangszereken játszik, továbbá Pálfi Ervin szabadkai színművész is, a háznagy szerepét pedig Juhász Judit tölti be.
