Tolnai Ottó dedikál
– Az öreg író azt hiszi, hogy ha szeméremékszert tetet magának, újra megfiatalodik. Az aggastyán felmegy Pestre és nézi a szalonokat, olvassa a hirdetéseket, hogy milyen fajta szeméremékszerek léteznek. Ebből jön a bonyodalom – mondta Tolnai Ottó arra a kérdésre válaszolva, hogy legújabb kötete miért ezt a címet kapta. A Rovarház, a Világpor, az Elefántpuszi vagy épp a Kalapdoboz után (hogy csak párat említsünk a Tolnai-opuszból, hisz mindet felsorolni sok lenne) meghökkentő ez a merész vizekre, vagy éppen csak a mába (?) evező cím, ami sejteti, a Kanizsához is ezer szállal kötődő íróóriás a jelenben élve, a múlt embereinek emléket állítva adja elénk, ahogy vele kapcsolatban emlegetni szokás, karfiolszerűen kirajzolódó, egymásba kapaszkodó történetfüzérét, melyben a Tolnait gyakran olvasó felismerheti az állandó szereplőket, kiknek még a jelzői is állandóak.
A hatvanhatodik írótáborban, Magyarkanizsán, Tolnai Ottó legújabb művéről Bordás Győző, Berényi Emőke, Gobby Fehér Gyula, Ladányi István, Mikola Gyöngyi és Novák Anikó beszélgetett, amibe Tolnai is bekapcsolódott az Art Caféban, ahol részleteket olvasott fel a könyvéből. Ritkán van alkalom arra, hogy maga az író olvassa fel azokat a részleteket, amiket ő fontosnak tart a közönség elé tárni. Talán két éve már annak, hogy az Ilonafalvához közeli tanyájára látogathattak az érdeklődők. Emlékszem, azt kémleltem, mi fog ebből kisülni, amikor elkezdte mesélni, hogy az egerek belefúrták magukat a liszteszsákba. Kerekedett a történet, mosolyogtunk és tátott szájjal figyeltük, mert úgy mesélni az egerekről és a lisztről, egy egyszerűnek tűnő esetről, nem tudott volna egyikünk se a jelenlevők között. De ez csak egy délutáni, fűben ülős, emberközeli találkozás volt, egy élmény mégis, mert elvált a vér a víztől és egy egyszerű példán érzékelhettük mindazt, amin évekig is gondolkodhatunk, mi tesz íróvá egy írót. Bennem akkor az fogalmazódott meg, hogy az, hogy az élet hétköznapi dolgait is úgy tudja leírni, ahogy mi érezhetjük, bennünk kulminálódik, de az író, aki azt ki is tudja mondani, helyettünk. Úgy, ahogy mi szeretnénk, de nem tudjuk.
A Szeméremékszerek, A két steril pohár alcímet viselő kötet íróját Mikola Gyöngyi a palicsi Joyce-nak nevezte, mint elmondta, a könyvben nagyon megragadta a hasonmás tematikájának egy teljesen új értelmezése, hiszen a hasonmásból egy pozitív kategóriát csinál. A könyvben a napi politikai eseményeket a saját mítoszának részévé tudja tenni.
„Elküldtek, mondja. És én már emeltem le a szatyrot a kampóról. És már mentem kocogtam, mondja T. Olivér. Elküldtek két steril pohárért.” – így kezdődik a könyv, mely aztán az olvasót hömpölygő „sosem is” és mindig is létező sínbuszra ülteti.
Novák Anikó is azt mesélte a hallgatóságnak, hogy végigkísérhetjük Tolnai hősét két steril pohárral végigsétálva Palicson. Mint mondta, Palics-könyvről van szó, a legérdekesebb fejezetként pedig azt emelte ki, amikor a szerb nyelvű kérdésekre kapjuk a magyar nyelvű válaszokat, ami hangos nevetésre készteti az olvasót. Az alteregók kérdése pedig bravúros játékot csen a könyvbe. Kézhez kapva egy szétfolyó szerkezetet, a végére teljesen összeáll az egész az olvasó fejében.
Berényi Emőke arra tért ki, hogy ebben a nagy Palics-könyvben semmi sem fikció, rengeteg járat van benne, aminek fele vallatás, fele beszélgetés.
Gobby Fehér Gyula pedig a szigeteket emelte ki, melyeken az utazó/olvasó elindul a Szeméremékszereket olvasva, amik itt a homokvárak, a kert és a tárgyak is meghatározói, mint ahogy azt Tolnaitól megszokhattuk. Szerinte úgy építi a szövegeit, mint a fecskék, de az ő fészke végtelen.
Ladányi István is azt emelte ki, hogy Tolnainál megvan az elmesélt világ iránt való elkötelezettség, visszautalva a Pompeji szerelmesekre, mely azzal a mondattal kezdődik: „Én nem felejtettem el a Kávait…”
