Hosszú, türelemmel viselt betegség után 2016. július 25-én hajnalban, életének 73. évében elhunyt Oláh János József Attila-díjas, Magyarország Babérkoszorújával kitüntetett író, szerkesztő, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja. Legtöbben a Magyar Írószövetség lapja, a Magyar Napló főszerkesztőjeként emlékezhetnek rá, hiszen ezt a tisztséget 1994-től töltötte be, illetve a Magyar Napló Kiadó létrehozójaként, ami a kortárs magyar irodalom megkerülhetetlen műhelye.
Irodalmi pályafutása az Elérhetetlen föld című, 1969-ban megjelent antológiával indult, eddigre már három éve rendelkezett az ELTE magyar-népművelés szakán szerzett diplomájával. Voltaképpen ez az antológia volt az egyedüli, amit a kommunista rendszer eltűrt tőle, meg Utassy Józseftől, Kis Benedektől, Mezey Katalintól és a többi társszerzőtől. Miként Oláh fogalmazott, „a hatalom hagyott bennünket egy kicsit úszni a lombikban”, az antológia megjelenését követően nem kapott sem irodalmi, sem tanári állást. Könyvkereskedésből, kultúrházakban vállalt munkákból tartotta fönn magát, időközben elvégezte a Testnevelési Főiskola edzőképző szakát, és cselgáncsedzőként tevékenykedett. Mivel az utánpótlás nevelésével volt megbízva, fölmerült, hogy be kellene lépnie a Pártba, mert az ifjúsággal csupán pártagok foglalkozhatnak. Ezt követően maga bérelt tornatermeket iskolákban, ahol magánedzéseket tartott. Az antológia utáni szilenciumot, az elhallgatást és az edzői munkahelytől való megválását egy interjúban voltaképpen szerencsés eseményekként értékelte, mondván: „ez mentett meg attól, hogy hazudnom kelljen. Különben talán sikerült volna bekényszeríteni a Pártba és talán arra is rávenni, hogy hazudjak. Így viszont soha nem kellett mást mondanom, mint amit gondolok.”
Később elindította az általa „egyszemélyesnek” titulált Remetei kéziratok irodalmi periodikáját, és ő vezette a Kézirat Kiadót is. A rendszerváltásig irodalmi pályáját beárnyékolta az elhallgatás, háttérben tartás felhője, ennek ellenére sorra jelentek meg könyvei, méghozzá Illyés Gyula, Nagy László hathatós támogatásának köszönhetően, de még Juhász Ferenc is segítette. Regényeiben gyermekkorához tért vissza, elbeszéléseiben egy szinte elzárt falu második világháború utáni történésit rekonstruálta. Meggyőződése volt, hogy az ezredforduló idején is megvan a helye a modern népiségnek az irodalomban, azon kollektív történetekben, amelyek a nemzedékével estek meg. „Számomra az a fontos, hogy megmentsek a közösségi emlékezetből olyan összefüggéseket, képeket, élményeket, amelyek, ha én nem írom meg őket, feledésbe merülnek” – fogalmazott.
Szerénységéről és az irodalom iránti alázatáról tanúskodik, hogy verseire mint egyszerűen fogalmazott levelekre tekintett, azzal a folyamatos kétellyel, hogy ki is e „levelek” címzettje, mondván, olykor még feleségének, Mezey Katalinnak se meri megmutatni őket. Pedig költészete a kritika meglátása szerint „a magyar földhöz kötött, ugyanakkor univerzálisan filozofikus, egyszerre érzéki és racionális poézis”.
Az Oláh–Mezey íróházaspár saját művei mellett szerkesztői-kiadói tevékenységével is lekötelezte a kortárs magyar irodalmat.
„Annak is örültem, hogy egy tizedét megírtam annak, amit akartam, ezt óriási eredménynek tartottam. Hát, sajnálom azt a kilenc tizedet, amit nem írtam meg, nem is annyira magam miatt, hanem azok miatt a történetek miatt, amelyeket már nem tudok megírni” – vallotta Oláh János a Magyar Művészeti Akadémia 2012-ben forgatott portréfilmjében.
Oláh Jánost a Magyar Művészeti Akadémia saját halottjának tekinti.
