Verebes Sanyi bácsi végigsimított izzadó homlokán, majd kezét kőporos nadrágjába törölte. Magasba emelte a stockhammert, és ráütött az előtte álló, két bakra felhelyezett sírkeretre. Ütemesen pattogott az éles fémhegyekben végződő kalapács, a vékony cementréteg mögül keskeny sávokban máris megjelent a fehér szemcse.
– Verebes úr vagyok – mondta sunyin biccentve Tamásnak, az inasnak. – Akinek az apja is Verebes úr volt – tette hozzá, mint mindig.
– Ma jó meleg lesz – szólt Tamás, aki a keret másik oldalát kezdte el.
Hallgattak egy darabig.
– Sanyi bácsi, maga nem svercel? – tette fel a kérdést elhaladóban az egyik segéd. Verebesnek ugyanis lecsatolhatóan fából volt az egyik lába, belül üres. Az ilyen kérdésre persze fel volt készülve, már elhangzott néhányszor.
– Nem én! – válaszolta derűsen, majd egy kis hatásszünetet tartott: – Hiszen az apám is Verebes úr volt.
Így múlogatott az idő.
Tamást általában soha nem engedték pihenni. Lévén a legfiatalabb, ugráltatták mindenért. A segédek, a mester is. Tomi fiam, segíts betont keverni! Tomi, menj el a boltba egy kis sörért. Vagy: Tomi fiam, szaladj el az üzletbe, kérdezd meg, hogy megérkezett-e már a cement. Tomi, tisztítsd meg a szerszámokat! Csak Verebes bácsi nem kérte meg semmire. Illetve egyre, szombatonként a sportfogadási szelvényeket befizetni. No de akkor sem csak az övét, hanem a többiekét is. De ma nem szombat volt. Csak kedd.
Közben egyre melegebb lett. Verebes úr levetette az ingét, a szalmakalapot viszont a fején hagyta.
– Gyömbérrel jó a vadhús! – jelentette ki az egyik segéd.
Zentagunarasi tisztaszoba (Ótos András felvétele)
Ezen mindannyian nagyot nevettek. Akadtak ilyen mondataik, gyakran minden értelem nélkül, esetleg valamilyen régi, már feledésbe merült történethez fűződően; ezek a szavak maradtak csak, mondatfoszlányok, amelyekkel sikerült megtörni a csöndet. Például: Józsi, kitetted az új nyakkendődet? Vagy: Nándi, kérlek, ne rontsd el a gyereket! Ezeken aztán nagyon jót tudtak derülni. Elhangzottak ezek a mondatok napjában akár tízszer is.
– Gyömbérrel? – kérdezte tehát vigyorogva Verebes úr, akinek az apja is köztudottan Verebes úr volt.
– Igen, gyömbérrel! – vágta rá valaki kuncogva.
Így érkezett el a dél. Ebéd után indultak a temetőbe.
Antal, a kérlelhetetlen temetőcsősz nem ismert tréfát. Most is pattogó szavakkal fogadta a munkásokat: a szerszámokat ide rakhatják, a betont amott keverhetik meg, erre az új sírra meg rá ne lépjenek.
Nekigyürkőztek a munkának: elsimították a talajt, összeszerelték a sablonokat, beöntötték a betont, amely gyorsan kötött a hőségben, majd ráhelyezték a már kész kereteket.
– Ez nincs vinkliben, ferdén áll, egy-két centivel beljebb kell hozni! – szólt oda fontoskodva a temetőcsősz a mesterhez.
Az engedelmesen megemelte a keretet, majd visszahuppantotta eredeti helyére.
– Így már jó, Antal bácsi? – kérdezte.
– Jó! – mondta a temetőcsősz elégedetten. Szigorú és következetes ember volt. De munka végeztével saját borával kínálta meg a munkásokat.
Késő délután értek vissza a műhelybe. Tisztogatni kezdték a szerszámokat, lassan, pedánsan. Fényesre mosták a lapátokat, helyükre kerültek a vésők. Verebes úr egy vasreszelővel gondosan eltávolította a stockhammer fogai közé beékelődött és megkeményedett cementport. Az inasok felsöpörték az udvart, majd mindannyian leültek a kövekre. De még egyikük sem mozdult.
– Nándi, kérlek, ne rontsd el a gyereket! – kockáztatta meg az egyik segéd, a mondat azonban most valahogy visszhangtalanul szállt el. Lassan azért kászálódtak.
– Gyömbérrel jó a vadhús! – mondta ekkor sunyi mosollyal Verebes úr, akinek az apja is Verebes úr volt, mókás nyomatékkal tagolva a szavakat. És akkor szépen, mindannyian elindultak.
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
