Hiába kerestem Magyarország egyik legnagyobb könyvforgalmazója egyik vidéki boltjában az idén megjelent regényed, a fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban meg azt a választ kaptam, hogy három példányt kaptak belőle, ezeket előre lefoglalták az olvasók. Végül az Írók Boltjában sikerült beszereznem. Ebből gondolom, népszerűek a könyveid. Szerinted mi számít irodalmi sikernek? Olvasottság, könyveladás, szakmai reflexiók, díjak, média-népszerűség, állami támogatás?
– Minden könyvnek legfeljebb kétszáz értő olvasója van, a többi szerintem marketing. A marketing nem eleve rossz dolog. Az alkotás szempontjából igyekszem jó szövegeket létrehozni, és ha megkönyörül a Jóisten, ilyenek kerülnek ki a kezem alól, ezekben találkozik a Jóisten és az Olvasó. A könyvipar számára az eladott példányszám a fontos. Ezzel viszont nem tudok foglalkozni.
Akkor inkább foglalkozzunk a regényeiddel. Mindkettő valami módon bűntény köré szerveződik. Intellektuális krimiként hirdette a kiadó a Szentek hárfája című regényed, ami nyomban elnyerte a Rotary Irodalmi Díjat. Történik egy bűntény, méghozzá háromezer ötszáz szemtanú előtt, ráadásul igencsak színpadias körülmények közepette, de nem kerül elő se az áldozat holteste, sem az elkövető. Folyik nyomozás, hatvanöt év alatt több ízben is, ám a valódi indítékra nem derül fény. A Szentek Hárfájában a gonosz a főszereplő, az emberi szabadságra törő, az emberhez méltó létet sárba tipró hatalom és erő, az uralkodásra törő szándék, ami a regény végén sunyi, mindenkori jellegtelenségében ocsmány emberi teremtmény képében materializálódik.
– Ez volt az első önálló regényem, amit a kiadó természetesen el akart adni, kellő módon beharangozni, ezért született meg az intellektuális krimi címkéje. A kiadó beletett a megjelentetésbe egy meghatározott összeget, amit vissza szeretett volna kapni, így az akkori kiadóvezető azt mondta, ha nem írok egy második regény is, akkor leharapja a fejem. Így működik a könyvipar. Ugyanakkor az írót csábítja a detektívtörténet. Nemcsak a kezdőt, hanem minden írót, hiszen állandóan jelen van valamiféle nyomozás az emlékeinkben. Szinte metafizikusan kutatunk az emlékeink között, és ennek nyomán van annyi nyomozója az első regényemnek, aztán a másodiknak is, bár ott szám szerint kevesebb. A közönség is vonzódik a Sherlock Holmes – Dr. Watson fölállású krimik iránt. Tegyük még hozzá, a lakosság mindössze tíz százaléka olvas el egy könyvnél többet évente, ennek a tíz százaléknak a tíz százaléka Danielle Steel és hasonló szerzőket, a maradék, Magyarországon mondjuk, százezer ember olvas magas irodalmat. Ezek viszont kommersz irodalmat is olvasnak, vagyis van valami átjárás a kettő között.
A Szentek hárfája a pontos topográfiai leírások mellett rengeteg kultúrtörténeti, művelődés- és művészettörténeti hozadékot mozgat meg, A harmadik híd másra összpontosít, de ezek az elbeszélést hitelesítő elemek ott is megjelennek. De váljunk le egy pillanatra a regényvilágokról és legyünk személyesek. Mit olvastál gyermekkorodban, aminek hatása lehet írói habitusodra?
– Nemrég jöttem rá, hogy amikor gyerek voltam, a hatvanas-hetvenes évek fordulóján, még nem voltak annyira kidolgozottak az antibiotikumok, nem is írták őket szívesen föl az orvosok, ezért az ember nagyon sokáig volt beteg. Egy influenza eltartott 7–10 napig, lázas voltál, nem mehettél iskolába, ráadásul az anyád könyvtáros, szóval elég sok Verne Gyulát olvastam, Victor Hugót, ilyenkor olvasni kell, Jókait is, Mikszáthot, köztudottan hétfőn nincsen televízió, de ha van, akkor is nagyon szar. Csak olvasni lehetett, meg utána egy kicsit elszabotálni, hogy mikor mész iskolába újra. Igazából nem a Nyomorultak, hanem a későbbi élmények meghatározóak. John le Carré, Raymond Chandler alapművek. Volt egy időszak az angol irodalomban, amikor egyébként nagyszerű regények azért nem jutottak népszerűséghez, mert abban az évben megjelent egy le Carré-regény is, ami elszívta előlük e levegőt. Mikszáthnak volt egy szándéka, hogy megalapítsa a magyar nyomozó irodalmat, hát nem igazán sikerült neki.
Meglátásom szerint mindkét regényedben az arctalan gonosz áll középpontban, amely meggátolja az embert abban, hogy emberhez méltó életet éljen, és azzal fenyegesse, hogy bármikor történhet vele bármi, amire nincsen fölkészülve.
– Történt egyszer, hogy Németh Gábor magyarországi magyar író Esterházy Péterrel beszélgetve azt mondta, hogy te Péter, úgy látom, folyton azt írod, hogy az élet jó, alapvetően jó. Esterházy csak nézett egy ideig, majd kibökte: Azóta beszéltem Nádassal, visszavonom. Ez alapvetően lapos ontológiai szembeállítás, de voltaképpen a gonosz uralkodik, és annak kell örülnünk, ha valaki kivételesen jót cselekszik. Mégsem ennyire egyszerű: könnyen lehetne csalódni a világban, ha nem lenne Bach. Zene, képzőművészet. Patetikusan hangzik, sokkal sötétebben is fogalmazhatnék, de valóban, mi lenne a világgal, ha nem lenne Bach? Művészetek, festmények? A gonosz sajnos létező erő, és általunk cselekszik. Néhány új, sötét skandináv krimi mutatja, hogy a gonosznak vannak gyermekei közöttünk, akik igencsak csúnya dolgokat művelnek.
A harmadik híd című regényed is egy krimit hordoz magában, ezúttal nem Békéscsaba (Árpádharagos), hanem Szeged a helyszín. Egy 30 éves érettségi találkozón számos sorstörténetet osztanak meg egymással az egykori osztálytársak, végül két férfi hosszas beszélgetésére összpontosít a szöveg, aminek témája egy gyilkosság, amit nem az követett el, akire az olvasó gondol. A beszélgetés is egyfajta nyomozás. Viszont hajléktalanokról írsz. Lecsúszottakról és visszakapaszkodókról, de azokról is, akik a maguk konszolidált világából kitekintve elfordítják a fejüket a kéregetők láttán, azokról is, akik vetnek nekik néhány forintot. Egyik oldalt se minősíted, de olykor naturalista módon jeleníted meg a világukat. Bele is görcsöl az olvasó gyomra, mert arra kényszeríted, hogy tükörbe nézve megvizsgálja habitusát, magatartását, lelkiismeretét. A két világ közt van egy harmadik híd is, egy harmadik út?
– Volt egy barátom, amikor megismertem, volt családja, munkája, emberi életet élt. Válása elvitte a házát, ő három hónap alatt kiitta magát a munkahelyéről és az albérletéből, majd kint aludt a házunk előtt a földön, novemberben. Amikor belegondoltam, hogy ha nekem kellene az ő háza előtt aludnom, meghalnék. Ő miért nem hal meg? Zaklatja a gyermekeimet, pénzt akar. Hordja a rothadt tejtermékeket, amit a ferences atyáktól kap hajnalonként, akar érte valamit, nem pénzt, hanem mondjuk baltát, mindennap jött. A helyébe képzelve magam, azon töprengtem, miért nem hal meg. MIÉRT NEM HAL MEG? Meg kellene fáznia, büdös az egész ember. Meg akartam érteni, hogy miért nem hal meg. Egy hajléktalan zaklató figura. Hogyan ismerjem meg? Ordibál, be van rúgva, képtelen elmondani a saját történetét, ha odakölcsönzöd neki a hangodat, már leereszkedtél hozzá. Engem úgy tanítottak, hogy az irodalom ezekre a problémákra is megoldást kínál. Egyik barátom a szegedi Csillag börtönben pártfogó felügyelő, általa jutottam be a börtönbe, és onnét szivárogtam ki a hajléktalanok világába, röhögtek is rajtam, ugyan mit érdekel a dolog. Egyébként nincs harmadik út. Szegeden lesz harmadik híd, aminek örülök, de harmadik út nincs.
A hajléktalanregényed Radics Viktória a magyar társadalom regényeként aposztrofálja. Ennyire komor a magyar társadalom?
– Az úgynevezett csúnya nehézipar megszűntével Magyarországon garmadával kerültek lapátra a szakmunkások. Akiket én látok közülük, azok arisztokraták: étkezőhelyről étkezőhelyre járnak, ruháikat külön válogatják számukra a máltások, hangulatuk viszonylag jó, alkoholfogyasztásuk rendíthetetlen. Azok, akikkel baj van, azok, akik ezen már túl vannak, kinn vannak az erdőben és ott fognak megrohadni. Regényemben egy kilencfős csoporttal foglalkozom, de a falka szó talán találóbb. Budapesten 30–50 fősek ezek a falkák, és érdekes, általában egy idősebb hölgy a vezér.
Hogyan gyúrtad össze a hajléktalan figurákat a regényedben?
– A képek generálják bennem a történeteket. Ezeket a csőlakókat láttam, idősebbek és fiatalabbak együtt, magukban hordozzák a szerelmi háromszög béklyóját, egyszerűen meg kellett írnom, mint A szentek hárfájában a jelenetet, amikor a békéscsabai evangélikus templomban szentestén egy diák lepuffant egy subás parasztot. Onnét kezdve, hogy az evangélikusoknál nincsen szentestei istentisztelet, minden egyebet is ki kellett találnom az átható kép mellé.
Milyen a viszonyod a regényhőseid iránt?
– A ferencesek reggel tejtermékeket, este meleg vacsorát adnak a hajléktalanoknak, akik éjszaka, mint a zombik visszajönnek és körmeikkel végigszántják a bejárati ajtót, amit természetesen képtelenek fölfeszíteni, de az atyák se az ajtó mögött tárolják az élelmet. A hosszában összekarmolt ajtó képe ütős. A gondozás nem engedi együtt a párokat, így létezik külön menhely a nőknek. Ők nehezebben viselik az utcai életet, gyakorta sírnak, verekednek, üvöltenek, macskaként karmolják egymást. Amennyiben ők úgy akarnak élni, ahogy élnek, márpedig úgy akarnak, akkor mi nagyon büszkék lehetünk magunkra. Mi úgy szocializálódtunk a szocializmusban, hogy ha a néni át akar kelni az út másik oldalára, segítsünk neki. A nénik zöme kurvára nem akart átkelni az úton, visítottak is rendesen, amikor áttuszkoltuk őket az úttesten. Így a hajléktalanokon se kell föltétlenül segíteni, ők ezt az életvitelt választották, így akarnak élni. Nem tudjuk megváltoztatni őket. Kivisszük a problémát például Göteborgba, ott kérdezik, miért hajléktalan. Mondjuk, mert nincs háza. Akkor miért nem vesztek neki, kérdezik. Azért, mert nem futja. De nem is kell neki, úgy akar élni, ahogy neki megfelel.
Újra kérdezem, ennyire tragikus a magyar társadalom jelene?
– Igazából nem ez a réteg az érdekes, hanem az, amelyik egy fokkal jobban él, de már csúszik lefele, valami sötétbe. Magyarországon nagyon vékony a középosztály, én vagyok a középosztály, meg néhány haverom, a hajléktalanoké meg egy vastag réteg, amely még gyorsabban csúszik lefele, hiába akarják közmunkával vagy bármi egyébbel eltakarni, erodálódik a társadalom. Akárhová nézel, csak ezt látod, azok közt is, akik elhagyták az országot.
Mennyire csapolja meg energiád a regényírás?
– Tavaly az év elején volt egy agydaganatom, epileptikus rohamsorozattal jelentkezett be. Nem tudtam magamról, akiket kérdeztem, mit csináltam önkívületemben, elmondták, jószerint ugyanazt, több szempontból. Ez az én regényírói technikám, mindig több szemszögből vizsgálom az adott eseményt. A regényírás nem hogy elvonná energiámat, hanem föltölt. Van kenyérkereső munkám, ami mindenképpen akadályoz a regények írásában, de azt is nagyon szeretem, ha nincsen összefüggő időm, ilyenkor vannak a könyvtárból ellopott céduláim, azokra jegyzek föl néhány sort. A regényeket számítógépbe írom, de ezek a följegyzések ide tartoznak, mintha előre megírnám a regényt, kézzel. A regényírás egyfajta tudatmódosított állapot, energiát ad!
A legsutább riporterek nyomán kérdezem, mi lesz a folytatás?
– Október ötödikén jelenik meg a következő könyvem, címe: Amíg köztetek jártam, ami három kisregényt foglal magába. A kisregény eleve nem lehet olyan unalmas, mint a Háború és béke, a nagy nemes unalom nem lehet jellemző a kisregényre. A kötet három figurája egymáshoz kötődik, és időben, térben átjárja Közép-Európát. Utána pedig az agydaganatom története jelenik meg, amin teljes erőbevetéssel dolgozom.
A 64. Kanizsai Írótábor díszvendégével folytatott beszélgetés rövidített, szerkesztett változata
Szilasi László 1964-ben született Békéscsabán. József Attila- és Déry Tibor-díjas, Rotary Irodalmi Díjjal kitüntetett író. Irodalomtörténész, egyetemi tanár, több tanulmánykötet szerzője. Regényei: Kész regény (Németh Gáborral), Szentek hárfája, A harmadik híd.
