A Szivácon megrendezett Szenteleky-napok keretében adták át Glavinić Vékás Évának a Bazsalikom Műfordítói Díjat. A díjátadó előtt egy nappal jelent meg első önálló kötete, Laslo Blašković Történet a bágyadtságról című művének fordítása. Immáron tizenegy éve foglalkozik műfordítással, mégis elmondása szerint ő elsősorban általános iskolai tanár, az újvidéki József Attila iskolában tanít. Továbbá a Híd Kör, azaz az irodalom és a művészetet iránt érdeklődő fiatalokat összefogó csoportosulás egyik tagjaként műfordítói estek keretében a Magyar Tanszék egyetemi hallgatóinak ötletekkel, tanácsokkal igyekszik segíteni.
– Az, hogy most fordítóként és nem tanárként tüntettek ki, ez véletlenszerűen alakult így. A tanári munkám és az anyai szerepem mellett leginkább amikor időm engedi, tehát este, éjszaka fordítok. Ez a díj tényleg azt jelenti számomra, hogy megbecsülik a munkámat, és nem állhatok meg – nyilatkozta lapunknak Glavinić Vékás Éva.
A díjátadót követően pár nappal később otthonában beszélgettünk, amikor is a műfordítás szépségeiről és nehézségeiről, kedvenc íróiról, a lefordított művekről és terveiről kérdeztük.
– Vannak könnyebb szövegek, mégis önmagában a fordítás nehéz. Én csak szépirodalmat fordítottam, szakirodalmat nem. A szépirodalomban a versek mindig nagyobb gondot okoznak, mint egy regényrészlet, novella vagy elbeszélés, és bevallom, ezeket jobban szeretem átültetni magyar nyelvre. A verseknél az ember akár hetekig dolgozik azért, hogy egy-egy kifejezésnek megtalálja a megfelelőjét vagy a szinonimáját.
A kezdetek kezdetén még a tanszéken a tanárok ajánlottak műveket, később a férjem, aki nagyon jól ismeri a kortárs szerb irodalmat, és természetesen Vickó Árpád is. 2005-ben fordítottam egy David Albahari-szöveget, amikor is nagyon megtetszett az író stílusa, így aztán később is törekedtem arra, hogy tőle fordítsak. Kiemelném még Mihajlo Pantićot, valamint Dušan Radović meséin, történetein élvezettel dolgozom. A jövőben szeretném összekötni a fordítást a tanítással, és tervezek egy meseválogatást összeállítani. Valamennyire eltávolodnék ezektől a komolyabb szövegektől és megindulnék a mesék, és a gyerekeknek szóló történetek felé. Úgy gondolom, ezt a válogatást az iskolákba is bevihetnénk, mert a tanulók nem ismerik a szerb irodalmat. Ernest Hemingwayjel, Charles Dickensszel megismerkedünk az órákon, azonban hol vannak itt a kiváló szerb írók? Dušan Radović történetei mellett más klasszikus, nem annyira kortárs meséket is lefordítanék, és ebből, remélem, egy igazán szép válogatás készül majd el.
