Áprilisban szinte egycsapásra vált ismertté a csókai Szemerédi Fanny, akkor ugyanis az ötödikes tinilány tollából egy naplóregény látott napvilágot Nem hiszem el címmel. A kötetet legelőször Csókán a könyvtárban mutatták be, majd azóta már Zentán és Adán is megismerkedhettek vele az érdeklődők. A napokban Fannyéknál jártunk és a könyv születéséről kérdeztük, valamint arról, mi változott meg az életében, mióta kötetes szerző lett.
Mikor kezdtél írni és mi vitt arra, hogy papírra vesd a gondolataidat?
– Mindig nagyon élénk volt a fantáziám, és már akkor is voltak történetek a fejemben, amikor még írni sem tudtam. Rengeteget rajzoltam, sokszor állatmeséket, és anyut arra kértem, írja a rajzok mellé azokat a gondolatokat, amiket elmondok. Aztán, amikor megtanultam írni, nem diktáltam többé anyunak, naplót kezdtem vezetni és rengeteget olvastam. Most is sokat olvasok, rendszeresen járok a könyvtárba is. Az olvasás szeretetét édesapámtól örököltem. Egy jó könyvben elmerülni mindig van időm, ez kizökkent a mindennapokból. Az írás magától jött, mintegy késztetésként, ha valami megfogalmazódik bennem, leülök és kiírom magamból. Sosem fordult meg a fejemben, hogy ezek egyszer könyv formájában köszönnek vissza, én csak engedelmeskedtem annak a belső erőnek, ami hajtott, ami örömet szerzett. A regényt tavaly nyáron írtam, akkor kezdtem számítógépbe írni, amikor jött egy újabb gondolat, egy folytatási lehetőség, beszaladtam a szobámba, és begépeltem. A szüleim tudták, hogy szeretek írni, és hogy egy konkrét történetet szövögetek, de nem mutattam meg nekik a munkám. Ha bejöttek a szobámba, mindig eltakartam, hogy ne tudják elolvasni. Látták, hogy élvezem, és hagyták, hogy azt tegyem, amihez kedvem van. Aztán tavaly ősszel, amikor ötödikbe indultam, Mraznica Márta, a magyartanárnőm, kérdezte tőlünk, ki mivel foglalatoskodott a szünidőben, és én bevallottam, hogy írtam valamit. Neki mutattam meg legelőször a kéziratot, és mivel megtetszett neki, a könyvtárba is elküldte Horváth Noémi könyvtárosnak, majd Kormányos László, a Csókai Művelődési és Oktatási Központ igazgatója felkarolta a történetet és az intézmény magára vállalta a kiadatást.
Miről szól a könyv?
Szemerédi Fanny: Imádok írni és olvasni (Fotó: Gergely Árpád)
– Egy kicsit szomorú a történet. Egy lányról szól, akinek nagyon jó hangja van, és nyáron a családdal elutaznak Németországba a nagymamájához, aki észreveszi a tehetségét. Benevez egy versenyre, ahol nagyon jól szerepel, és majdnem meg is nyeri, de telefonhívás érkezik, hogy az anyja kórházba kerül és a végén meg is hal. Nem találtam ki előre a történetet, folyamatosan jöttek az ötletek, így született a könyv.
Eredetileg is ez volt a címe?
– Nem, én Nyár címet adtam neki, de mivel az túl általánosnak tűnt, Horváth Noémi segítségével a Nem hiszem el címet választottuk.
Mit szóltak a barátaid, az osztálytársaid a kötet megjelenéséhez?
– Mindenki nagyon örült, sokan eljöttek a bemutatóra is. Nem éreztem, hogy irigyek lennének rám, velem együtt örültek. Én nem változtam meg attól, hogy megjelent a könyv, ugyanaz a lány maradtam, és ezt ők is látják, csak egy kicsit mozgalmasabb lett az életem. Ugyanúgy élem a mindennapjaimat, mint eddig, és azóta is írok. A könyvnek már befejeztem a második részét is, és most írom a harmadikat. A folytatások nem kötődnek az első részhez, teljesen új történetek. A könyvemet egyébként Csókán a megjelenés után a hatodikosoknak feladták házi olvasmányként, és nagyon jó érzés volt látni, amint az iskola folyosóján az én könyvemmel a kezükben mászkáltak a diákok. A könyv most megtalálható az iskola könyvtárában is, onnan kölcsönözték ki.
Mikor születnek az új gondolataid és mikor írod le őket?
– Esténként, amikor lefekszem mindig fantáziálok, szövögetem a szálakat, és aztán másnap, amikor hazajövök a suliból, leírom őket, olyan ez, mint egy stresszlevezetés. Írni mindig van időm, hiszen imádok ezzel foglalkozni, de mivel zeneiskolába is járok, meg néptáncra is, és valamikor tanulni is kell, jól be kell osztani az időmet.
