A topolyai származású írónő érdemelte ki idén Több élet című kötetével a jelentős Horváth Péter Irodalmi Ösztöndíjat, amely ösztöndíj a pénzjutalom mellett a mű németországi megjelentetését is elősegítheti, valamint stuttgarti és berlini alkotói tartózkodásra is lehetőséget ad. Bencsik Orsolyával az ösztöndíj odaítélése után beszélgettünk.
Amikor bekerültél egy hónappal ezelőtt a szűkebb körbe, feltételezem, foglalkoztatott az ösztöndíj elnyerésének gondolata. Mi játszódott le benned akkor és hogy érezted magad abban a pillanatban, amikor kiderült, hogy te nyerted el?
– Tulajdonképpen arra, hogy a tízes szűkített listán szerepelni fogok, kicsit számítottam is. Viszont amikor bekerültem a döntős hármasba, nagyon izgatott és ideges lettem, alig tudtam aludni. Még szerencse, hogy csak egy hétig tartott ez az állapot. Keresztury Tibor laudációját kicsit megkönnyeztem, nagyon megütött, ahogy ráérzett a Több élet világára, poétikájára, „a boldog pusztulás és a megtartó remény, túlélésünk arcáttlanságának a regényére” (ezt ő írja a könyvről), amilyen szépen kiemelte az értékeit. Amikor a regényemet írtam, elég nyomorultul éreztem magam, de hát van ilyen, ezekkel a nyomorokkal is tudni kell bánni, foglalkozni, túl is lendültem rajtuk, nem is veszem már elő a regényem, de hát ott, a díjátadón mégiscsak elő kellett venni, meg hallgatni, ahogy a laudáló is olyan megindítóan beszél róla, szóval ez nagyon megérintett, hogy akkor ez most tényleg irodalom lett, istenem. Majd utána rögtön jött a szorongás is, hogy akkor ezek után most mi lesz. Tudok-e még valamit írni. Pontosabban nem valamit, hanem megint irodalmit, egészen jót. Félek ettől a felelősségtől.
Az ösztöndíjról az olvasható, hogy egyévnyi nyugodt munkakörülmények biztosítása újabb mű megszületésének ösztönzésére. Ez pontosan mit jelent? Hogyan szeretnéd kihasználni és esetleg van-e már a tarsolyodban következő regényterv? Most min dolgozol?
– Mivel az irodalomfinanszírozás (de tágabban a kultúrafinanszírozás) jelenleg siralmas állapotokban van (mind Szerbiában, mind Magyarországon), azt hiszem, nagyon jelentősnek számít a Horváth Péter-ösztöndíj, mert szinte az egyedüli olyan fiatal (35 év alattiaknak szóló) anyagi, alkotói támogatás, mely politikától és irodalompolitikától mentes, és lehetővé teszi az egyéves, nyugodt (értsük ez alatt az egzisztenciális biztonságot és a szabadságot) munkával való foglalkozást. Éppen ezért nagyon hálás vagyok Horváth Péternek és a kuratóriumnak (Keresztury Tibornak, Szilasi Lászlónak, valamint Esterházy Péternek, akinek a halála miatt már nem tudok megköszönni semmit, bár talán a szavak a síron túlra is eljutnak.) Nekem nincsen munkahelyem, ösztöndíjakból próbálom fenntartani magam, és jóllehet a szabadfoglalkozásnak megvannak a tényleges szépségei, mögötte folyamatosan ott vannak az egzisztenciális szorongások (miközben egy alkotó embernek alaphangon folyamatosan kezdenie kell valamit a saját szakmai szorongásaival is). Bár a kérdésed inkább technikai jellegű, de azt azért mindenképp szeretném elmondani, hogy az ösztöndíj számomra most azt jelenti, jelenleg nem döntöttem rosszul, hogy az írásra és az olvasásra tettem fel az életem, és hogy ez nem nevetséges, meggondolatlan luxus a részemről. Ami az elkövetkező évet illeti, tehát továbbra is azt fogom csinálni, mint eddig: olvasok és próbálok minél többet írni, elsődlegesen azonban nem éppen szépirodalmat, hanem a disszertációmat, mert jó lenne már azt is mielőbb befejezni. És amint túl leszek a tudományos munkán, kötelességeken, megírom a Több élet folytatását vagy egy teljesen más regényt, ezt még nem tudom. Jelenleg most csak egy célra tudok koncentrálni, ez pedig tudományos jellegű: a vidékiség alakzatait kutatom a vajdasági magyar irodalomban. De az, hogy mivel foglalkozok most, mit olvasok, nyilván befolyásolja majd a később megszülető szépirodalmi szövegeket is, mert nálam az olvasás az írás első fázisa.
Ha jól értelmezem, az ösztöndíj lehetőséget kínál arra is, hogy a Több élet megjelenhessen németül is. Egy fiatal író számára megjelenni a nemzetközi könyvpiacon biztosan nagy elismerés. Mit gondolsz, a német olvasóközönség hogyan fogadja, hogyan értelmezheti, hogyan teheti magáévá a kötetedet?
– Természetesen egy író csak örülni tud annak, ha minél több nyelvre, minél több emberhez eljut a könyve, így én is nagyon remélem, hogy a német könyvpiacra is kikerül a regényem. A Forum Könyvkiadó igazgatójával, ifj. Virág Gáborral korábban már beszéltük, hogy jó lenne, ha szerbre is lefordítanák, Vickó Árpád fordító jelezte is, hogy tervei vannak a Több élettel, talán ez lesz az első állomás, és majd csak utána a német fordítás, nem tudom, mindez még a jövő titka. Úgyhogy igazából én ezzel nem is igazán foglalkozom, ez inkább a kiadóm feladata, bár felkérésekre, megkeresésekre küldtem már korábban részleteket a könyvből, akárcsak az előző kötetemből, az Akció van!-ból, így pár novellámat már lefordították spanyolra, szerbre, németre, bolgárra, angolra és talán már a török is elkészült. Mindenesetre azt gondolom, a német olvasóközönség számára nem okozna különösebb gondot a regény befogadása, hiszen a szerbiai–vajdasági vagy épp a magyarországi, történelmi-társadalmi léttapasztalatokon vagy kulturális allúziókon túl alapvető egzisztenciális állításokat is tesz a mű, és nagyon könnyen megolvasható a személyes traumák felől is. Persze közben engem is nagyon érdekel, hogy egy teljesen más közegben élő olvasó mennyire tud belefeledkezni abba a világba, amit a szöveg megteremt, mennyire tud rajta szórakozni, nagyokat nevetni, esetleg sírni, botránkozni, és mennyire hinné el, hogy ez csak fikció, mennyire hinné el, hogy márpedig ez a valóság. Jóllehet nem teljesen családregény, és nem is éppen lányregény, de ezekkel a regénytípusokkal is eljátszik, és teret ad a kukkolásnak. A leselkedés iránti igény pedig szerintem nemzeti hovatartozástól független alapvető olvasói (és persze emberi) sajátosságunk. Illúzióim azonban nincsenek, tudom, hogy jóllehet a németek alapvetően érdeklődnek a kortárs magyar irodalom (például Esterházy Péter, Nádas Péter, Márton László stb.) iránt, fiatal íróként jóval kisebb figyelemre számíthatok. De kis lépésekből, kis figyelmekből halad előre az ember.
Szintén az ösztöndíjnak köszönhetően egy hónapot Stuttgartban, egy hónapot pedig Berlinben tölthetsz alkotói tartózkodásként. Ha ott körvonalazódik esetleg egy történet, akkor ezeknek a városoknak is, az ottani környezetnek is nagy hatása lehet a történetre? Hat a megszülető mondatokra az, hogy éppen hol születnek meg?
– Ha minden igaz, Stuttgartban jövő év szeptemberében töltök el egy hónapot, Berlint pedig szeretném augusztusra vagy októberre időzíteni. Alapvetően soha nem történetekben, hanem motívumokban gondolkodom, de ezek a motívumok (például a Több élet esetében az állatok, konkrétabban pedig a disznó, vagy mostanában, igaz, még csak gondolati szinten, a növények) olyannyira egyszerűek, hogy könnyen köréjük építhető bármi. Ebben a motivikus gondolkodásban hatalmas mesterem Tolnai Ottó, aki egyébként a disznós kutatásaimban is sokat segített nekem, és mióta megírtam neki, hogy mostanában a növények érdekelnek, már ezzel kapcsolatban is küldött nekem irodalmakat. Nagyon megtisztelő ez számomra, és öröm: igazából az irodalommal való foglalkozásnak ezek a személyes szálai, gondolatvezetései, inspirációi a legszebbek és a legfontosabbak. Természetesen ha már közeget, helyet váltok (még ha csak egy kis időre is), szeretném a kint ért tapasztalatokat is prózába szublimálni, de még nincs semmilyen elképzelésem, és nem is nagyon tudnék most előre mondani semmit, meg hát nem is nagyon szeretnék. A Több életet egy szegedi bérház első emeleti lakásában írtam, a szomszédból beszűrődő zajok mellett, egy dohányzóasztal előtt (előttem a falon két Stark Attila-kép lógott, hátam mögött egy Daniela Mamužić-festmény és Tolnai Ottó barna papírzacskóra festett, japán kalligráfiái), a földön kuporogva, mert nincs íróasztalom, nem is tudok, merek íróasztal mellett írni, dolgozni…, szóval ez volt az a tér, ahol a regényem megszületett. A következőt pedig remélhetőleg sok beszűrődő zaj mellett egy berlini, majd egy stuttgarti albérletben kezdem el írni, a munkatérré kialakított dohányzóasztalon pedig biztos ott lesz majd fogódzónak Végel László Bűnhődése, Nádas Emlékiratok könyve vagy A feltétel nélküli kapituláció múzeuma Dubravka Ugrešićtől. Jelenleg most ennyit tudok.
