Johannes Gutenberg 1455. február 23-án, vagyis 572 évvel ezelőtt kezdte el nyomtatni a világ első, nyomtatással készült könyvét, a Bibliát. Újítása, amiért keményen megküzdött, több tekintetben is forradalmi jelentőségű volt. Korábban kézzel másolták a kódexeket, a könyvmásolás külön szakma volt, a másolók akár százával írták le egymás után ugyanazt a szöveget, persze nem mindig hibátlanul. Gutenberg találmánya kiküszöbölte az esetlegességi hibákat, minden másolat ugyanolyan volt, mint az eredeti, nem csupán a betűk és a sorvégek voltak egybevágók, hanem még a nyomdafesték intenzitása se tért el. Nem volt olcsó eljárás a nyomtatás sem, de lassan hozzáférhetőbbek lettek a könyvek, a másolók pedig fölöslegessé váltak, manufaktúrájuk helyébe az egyébként több szakmát ötvöző nyomdaipar lépett. Gutenberg munkálkodásának hozadéka a könyvek demokratizálása – nem csak előkelőségek könyvtáraiba jutott belőlük, hanem a tehetősebb családokhoz is, már ahol ismerték a betűket. És egyre többen tanultak meg olvasni.
Persze Gutenberget se isteni sugallat vezette a nyomdagép elé, hanem a fametszés mestersége, amellyel előbb külön metszett táblákkal nyomtattak kisméretű képeket meg ábécés könyveket, ám 1323-ban már mozgatható betűkből állították össze az oldaltükröt. Ezt az eljárást tökéletesítette Gutenberg. Vagyis inkább a munkatársa, Peter Schüffer, aki kifundálta a fém betűk öntésének módját, az ehhez szükséges matricák elkészítését, kikísérletezte a betűöntéshez legmegfelelőbb ötvözetet, és az időálló nyomdafestéket is.
Különös az új nyomdászati technológia elterjedésének története is. Gutenberg előbb Strasbourgban működött, majd hazaköltözött szülővárosába, Mainzba, ahol nézeteltérésbe kerekedett dúsgazdag mecénásával, aki elperelte tőle a nyomdát, majd Schüffer vezetésével folytatta a munkát. Gutenberg a mainzi hercegérsek támogatásával működtette nyomdáját, ám amikor a nassaui gróf 1462-ben elfoglalta a várost, a nyomdászlegények szétfutottak, magukkal vitték a nyomdatechnológiai eljárások ismeretét Bambergbe, Párizsba, Rómába, Velencébe… általuk terjedt el a könyvnyomtatás egész Európában.
De lássuk Vörösmarty 1844-ben fölvetett kérdésének mai aktualitását: „Ment-e a könyvek által a világ elébb?” A válasz(om) egyszerű: ha nem ment volna előbbre, ma is nyereg alatt puhítanánk a húst. (Ami egyébként mai ismereteink szerint merő kitaláció.)
Az viszont bizonyosnak látszik, hogy minden technikai-technológiai újítás hozzátesz valamit a korábbiakhoz, de el is vesz valamit. A könyvnyomtatás például a kódexmásolók munkáját, és ezzel egyetemben a pergamenre írt szövegek egyediségét, előkelőségét, értékét – ami most már csupán ritkaságuk révén jelenik meg.
Ám lássunk közelebbi példát. Könyvből szerzett matematikai ismereteik nyomán a kereskedők fejben, vagy papíron számoltak. A kézi számológépek megjelenésével a legegyszerűbb számtani művelethez, az összeadáshoz is bepötyögték az árakat, majd a vonalkód-leolvasó teljesen kiiktatta a számolás feladatát, a gép megjeleníti a végösszeget.
Ha valamilyen ismeretünket ellenőrizni szerettük volna, tudtuk, hol kell annak utánanézni, föllapoztunk lexikont, enciklopédiát, az adott témát taglaló könyvet. Mostanság elég hozzá egy okostelefon és a kulcsszó ismerete. Nekem úgy tűnik, minél többet kérdezgetjük a telefonunkat, az annál okosabbá válik, mi pedig…
Ezért örülök, ha valakit könyvvel a kezében látok, még ha nem is papíralapú az, hanem elektronikus. Mert a könyv az könyv, még ha nem is az 572 éve alkalmazott eljárással készült.
