Életének 64. évében elhunyt dr. Franyó Zsuzsánna (így szerette: Zsuzsánna…) dramaturg, színikritikus, egyetemi tanár, újságíró… de talán felesleges is ez a fölsorolás, mindenki tudja, hogy ki az a Franyó! Nem, nem csak szakmai körökben ismerik (nehezemre esne múlt időben mondani, úgy, hogy ismerték) a nevét, hanem az egyszerű emberek is, hisz az Újvidéki Rádió hallgatóinak otthonaiba, – különösen színházi bemutatók utáni reggeleken, meg péntek délelőttönként – bejáratos volt. A maga sajátos, szellemes, szókimondó stílusában, de kétségbevonhatatlan szakmai hozzáértéssel számolt be arról, hogy mit láttunk az este. Láttunk, igen, mi ketten, merthogy életének utolsó 10 évében én is ott voltam vele, mindig, mindenhol. Ő 1995 óta volt a rádió munkatársa, én 2007-ben jöttem. Nem ismertem még, de azt láttam, hogy pillanatok alatt képes uralma alá vonni a teret és megszerezni a kollégák minden figyelmét. Beköszönéseit és születésnapi, névnapi, szívből jövő köszöntőversikéit azóta is emlegetjük… A szó szerinti idézéstől talán tekintsünk el most, mivel, ahogy egyik kedves közös ismerősünk fogalmaz, népköltészeti elemekben, magyarán válogatott trágárságokban igen gazdag kifejezésrendszert használt. Viszont minél több ilyet kapott valaki tőle, annál biztosabb lehetett benne, hogy kedves a szívének. Ó, Zsuzsa, bárcsak még egyszer elmondhatnád a születésnapomra…
A rádióban szinte azonnal kiszúrt magának engem, maga mellé vett, padawan lettem a Jedi mester mellett. Bevezetett a színház és a művelődési élet meg a művelődési újságírás világába, mindenhova magával vitt, mindenkinek bemutatott és tanított, tanított, tanított. No, nem mondom, hogy a tanulás és a közös munka mindig leányálom és fenékig tejföl lett volna, mert tudják, volt az a módszere: a mélyvíz. Emlékszem, az első feladat, amit rám bízott, hogy tudósítsak a saját diplomaosztómról. Egyórás műsort kellett készítenem a Szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar legelső diplomaosztó ünnepségéről. Amíg az évfolyamtársaim jóízűen ettek, ittak, én addig kétségbeesetten szaladgáltam a kis diktafonommal és készítettem életem első interjúit. Közvetlen ezután pedig beültetett a stúdióba, hogy beszélgessünk, szintén életemben először, élőben. Csak úgy beledobott abba a bizonyos mélyvízbe, mindig ezt csinálta… és hitt abban, hogy nem merülök el, sokkal jobban hitt benne, mint én magam. De azért titokban mindig vízre bocsátott egy-két mentőövet is, például odaszólt az interjúalanynak, hogy legyen kedves velem, vagy ő maga állt ott a parton, és bármikor a keze után kaphattam. Fölhívhattam, átmehettem hozzá, kérdezhettem, kérhettem és mesélhettem én is neki színházról, irodalomról, zenéről, tökfőzelékről, kutyaidomításról, örömről, bánatról, szerelemről, az életről. Normális esetben ezt a szöveget is odaadnám neki láttamozásra. Csakhogy ez nem egy ilyen „normális eset”. Most tényleg, végleg elengedte a kezemet, pedig még nem voltam rá készen… Öreganyám Zsuzsánna… Ezt is ő mondta így, és sokszor szerencsém volt, ha öreganyámnak szólítottam, de valójában az igazi szerencsém az, hogy öreganyámnak szólíthattam.
