Megsüvegelendő az a munka, amelyet Dudás Károly huszonöt esztendőn át végzett a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség élén. Ez az a szervezet, amelynek munkáját a közvélemény ismeri is meg nem is, a politikum méltányolja meg nem is, pedig hatalmas szerepe van kulturális életünkben. Mivel az elnök egy hét múlva, negyed évszázad után távozik a szövetség éléről, főként a múltról, de kicsit a jövőről is beszélgettem vele.
Vészterhes időben, 1992-ben alakult meg a VMMSZ. Vajon éppen azért, mert közösségünk is nagy veszélyben érezte magát, vagy „akkor jött el az ideje”?
– Kulcskérdés volt, hogy a közösségünk talpra álljon, az önszerveződés nemcsak a politikai színtéren, hanem a kulturális életben is elkezdődött. Nem először történt ez meg: az első igazi talpra állásra 1952-ben került sor, mindössze nyolc évvel a magyarirtás után. Ötvenezer magyar ember fordult meg akkor Palicson a kultúra minden területéről. Jelen volt a színművészet, a néptánc és népzene, a könyvkiadás, a festészet, az irodalom… Ez volt számunkra a példa. Persze a hatalom megsokallta az erős önszerveződést, szétverte a kultúrszövetséget és a Palicsi Ünnepi Játékokat, embereket csuktak börtönbe.
A történelmi pillanat 1990-ben volt, amikor itt, a szabadkai Népkör épületében 38 művelődési egyesület képviselői eldöntötték, hogy megalakítják a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetséget, majd 1992. július 11-én került rá sor hivatalosan is Szenttamáson. Már korábban, fiatal újságíróként tapasztaltam a leépülést, tanúja voltam, amikor például Maradékon lakat került a magyar iskolára, meg a művelődési egyesületet is bezárták. Szörnyű állapotokat találtunk a magyarlakta településeken, de azt éreztük, hogy az emberek telve vannak életerővel, dolgoznának, de nincs miből. Elölről kellett kezdeni az építkezést, de volt mire építeni. Mi nem úgy tartottuk, hogy velünk kezdődik a világ, hanem azt néztük, mit hoztak létre elődeink, és mit lehet azokból a téglákból fölhasználni az építkezésben. Ennek eredményeként négy év múlva már nyolcvannál több tagszervezetünk volt, később pedig száznál is több.
Jórészt már elfelejtettük, mi mindent tett a szövetség…
– Mi kezdeményeztük és szerveztük meg Tóthfaluban az értelmiségi kerekasztalt, ahol a legkiválóbbak stratégiáról tárgyaltak, arról, hogy milyen irányba fejlődjön kultúránk, közéletünk és a sajtónk. Óriási mozgósító erővel bírt a Ki mit tud?, amit a Magyar Televízióval együtt szerveztünk, és nálunk volt a legtömegesebb, s a mi tehetségeink jutottak legtovább, az élvonalig. Fölújítottuk az Ünnepi Játékokat, s a több mint harminc rendezvénnyel bejártuk a legeldugottabb helyeket. Mi már a kilencvenes években központba helyeztük a szórvánnyal való törődést, s kimondtuk, hogy ha nem próbálunk segíteni, akkor előbb-utóbb Szabadka, Zenta és Magyarkanizsa is erre a sorsra jut; a szórványból került ki több alelnököm is, akik kiváló és nagy munkát végeztek az „őrhelyeken”, s az Ünnepi Játékokat tavaly teljesen a szórványra építettük.
Létrehoztuk az amatőr színjátszóink találkozóját. A Kárpát-medence talán legtömegesebb, de mindenképp a legszínvonalasabb amatőr színjátszó rendezvénye ez. Muzslyán tartottuk meg 1999-ben a találkozót, s félbe kellett szakítanunk, mert a közelben is hullottak NATO-bombák. És utána, amikor elmúlt a veszély, visszatértünk és befejeztük. Megemlíthetem a kórustalálkozó létrehozását is. A Durindó és a Gyöngyösbokréta egy időben kiesett a hatáskörünkből, de ismét visszakerült. Komoly szerepet vállaltunk a budapesti Régiók találkozása rendezvény megalapításában és későbbi éltetésében. Ezek mellett mi felügyeljük a szórványközpontokat.
Bennünket bízott meg az anyaország a művelődési házak fölújításával. Több mint ötven művelődési otthont újítottunk föl vagy vásároltunk meg, harmincnál többet a szórványban. Most is több tucatra ráférne a tatarozás. Mert ha van rendezett és meleg otthon, együtt táncolnak és énekelnek az emberek, nehezebben mozdulnak el innen. Mi alapítottuk Zentán a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetséget, amely intézmény példaértékű az egész Kárpát-medencében.
Mennyire tud hatással lenni a VMMSZ a kisközösségek (művelődési) életére?
– Szilágyit, a kis nyugat-bácskai falut a háborús években elárasztották a horvátországi menekültek. Egyik pillanatról a másikra a szinte színmagyar település nemzeti arányaiban majdnem „átbillent”. Magára maradt és megzavarodott a közösség. Volt erőnk és bátorságunk odavinni a színjátszó találkozót, és a szervezés idején megszűntek a politikai csatározások, összefogott, életerőre kapott a közösség; anyaországi támogatásból fölújítottuk a művelődési házat. Vannak más települések is, például Gombos, ahol hasonló eredménnyel járt a Durindó és Gyöngyösbokréta, mert egy nagyrendezvénybe utána évekig bele lehet kapaszkodni. Az új vezetőségnek is érdemes lesz figyelni arra, hogy hol van szükség ilyen segítségre.
Miként látod, meddig jutott két és fél évtized alatt a művelődési élet terén a közösségünk?
– Volt egy nagy föllángolás a művelődési szövetség létrejöttével. Fontos volt az embereknek, hogy ott legyünk köztük, törődjünk velük. Később föllépett némi fásultság, és fájdalommal vesszük tudomásul, hogy sokan elmennek külföldre; reméljük, jönnek is vissza közülük. De az életet, a közművelődést azok számára szervezzük, akik itthon maradnak. Főleg a nagyrendezvényeken látjuk az összefogást, ilyenkor megnő az ember szíve. Vannak szép számban felnövekvő fiatalok is, nem igaz, hogy kilátástalan a helyzetünk.
Elégedett vagy a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség teljesítményével?
– Huszonöt év után a saját kudarcomnak is tartom, hogy nem sikerült igazi tekintélyt szerezni itthon, elsősorban politikai berkekben. Annak ellenére, hogy a VMDK és a VMSZ alelnöke is voltam, nagyon sokáig nem tudtam elérni, hogy fizetett szakemberei is legyenek a szövetségnek, miközben például a felvidéki rokonszervezetünknek, a Csemadoknak és az erdélyi EMKE-nek sok-sok alkalmazottja van. Hosszú ideig csak Szöllősy Vágó László – aki rengeteget dolgozott – kapott csekély tiszteletdíjat. Én társadalmi elnökként végzem a munkámat, a huszonöt év alatt még napidíjat sem vettem föl, de nem is tartottam rá igényt, mindig volt kenyérkereső foglalkozásom, viszont voltak, akiknek a munkáját kicsit jobban meg kellett volna becsülni. Autóhoz is csupán néhány évvel ezelőtt jutottunk anyaországi forrásból, pedig szinte folyamatosan a terepet kellene járnunk. Ha olyan lett volna a viszonyulás hozzánk, mint a zentai székhelyű művelődési intézethez, sokkal többet is elérhettünk volna. Velük felhőtlen a viszonyunk, nagyon sokat segítenek. Ugyanilyen jó a kapcsolatunk a Magyar Nemzeti Tanáccsal és az anyaországgal, elsősorban ez utóbbi támogatásának köszönhető, hogy sokat javult az anyagi helyzetünk. A magyarországi támogatás mellett az MNT és a tartományi pályázatok nyújtanak anyagi segítséget. A Magyar Életfa díj megalapításával igyekeztünk legalább jelképesen elismerni azoknak a munkáját, akik az életüket tették föl a közművelődésre. És ők a legértékesebb kitüntetések között tartják ezt számon. Külföldi elismerésekre nem panaszkodhatunk: Kisebbségekért Díjban részesültünk, megkaptuk a Márton Áron-emlékérmet, én pedig a Magyar Örökség díjat, nemcsak írói, hanem elnöki munkámért is.
Elégedettségből, elégedetlenségből vagy más ok miatt távozol?
– Az életkorom miatt. Bár voltak baráti és félbaráti sugalmazások is, hogy fiatalítani kellene. Én ezzel teljesen egyetértek. Nehéz utat jártunk végig, hiszen a politikai élet is mozgalmas volt, a Hét Napot menteni kellett… Akadtak kisiklások, elakadások, de olyan kiváló gárda állt mellettem a VMMSZ-ben, akikkel jó volt dolgozni. Mondhatom, hogy amiatt, ami nem valósult meg, kicsit szomorúan, de tiszta lelkiismerettel megyek el. Az elnökség Sutus Áront támogatja, hogy vegye át a szervezet vezetését; Hajnal Jenővel, az MNT elnökével is folytattam beszélgetést a váltásról. Ő hosszú évekig alelnök volt a szövetségben, jól ismeri a munkánkat, és érti a helyzetünket. Ha elnök nem is leszek, szívesen segítek. Bizonyos, hogy új korszak kezdődik a VMMSZ életében, és a javuló támogatásoknak köszönhetően jogosan remélhetjük, hogy eredményes korszak lesz, amelyben a sok egyéb teendő mellett érdemes lenne fölújítani a jól indult, de az évek folyamán meggyengült együttműködést a többi Kárpát-medencei ernyőszervezettel. Bár kicsit patetikusan hangzik, a jelszavunk a negyed évszázad alatt az volt, hogy szolgálni és építeni, s ehhez tartottuk is magunkat. Azért említem ezt, mert mostanság úgy látom, amikor érdekcsoportok új képződményeket hoznak létre, inkább a közösség gyöngítésére irányulnak, mintsem építésére. Induláskor Tőkés Lászlót idéztem, aki arról beszélt, hogy önszerveződésünk egyik jelmondata: szólni alkalmas és alkalmatlan időben. Mi pedig nemcsak szóltunk, hanem cselekedtünk is.
