Döme Szabolcsnak az idei Ünnepi Könyvhétre jelent meg első kötete A felhő neve címmel a Zetna Könyvkiadó jóvoltából. A fiatal szerző ebben a kötetben az elmúlt évek terméséből közöl válogatást, és a közelmúltban a Dombosi történetek – remix ideje alatt vallott írásról, szerkesztésről, filozofikusságról.
Mikor kezdtél el írni? Mit jelent számodra az írás?
– Középiskolás koromban verseket írtam, negyedikes koromban a KMV óbecsei döntőjén is részt vettem. Körülbelül ekkor alakult ki az alkotás iránti vágyam. Sok verset írtam, ami zömmel a Kilátóban és a Képes Ifjúságban jelent meg. A középiskola után elkerültem Újvidékre, ott jártam egyetemre, majd az alapképzést követően visszakerültem Zentára, és konkrétan meg tudom mondani, hogy mikor kezdtem el novellákat írni. Sokáig nem találtam munkát, és egy ismerősöm ajánlására elmentem egy Zenta környéki tanyára dolgozni, és ott tölthettem a napjaimat gyümölcsfák metszésével, gallyak rakosgatásával. Munka közben történeteket találtam ki, majd miután hazamentem, leírtam ezeket. Később, hála istennek, lett másik munkám, amit utána megint elvesztettem, majd megint lett – ez így megy nálunk, de a sztorikon való agyalás megmaradt, és azóta is, ha valami kialakul bennem, azt megpróbálom megírni. Igazából írni jobban szeretek, mint az irodalomról beszélni. Magát az írás folyamatát, a munkafolyamatot szeretem.
A kötetedben a 2012 és 2016 között született novelláid olvashatóak. Miért tartottad fontosnak, hogy minden szöveg végén jelezd a megírásának dátumát?
– Azért volt fontos, hogy megjelöljem, hogy melyiket mikor írtam, mert úgy érzem, hogy változnak a szövegeim, és ha 3–4–8 év múlva előveszem a kötetet, visszatekintve jó lesz látni, hogy esetleg milyen változás olvasható ki a szövegekből. Nagyobb időtávokra is gondoltam, hisz ha lesz, akit érdekel, azt is meg tudja nézni, hogy a 2012-ben született szövegek miben különböznek mondjuk az 1920-ban született novelláktól. A dátumozás a szerkesztés során is megkönnyítette a munkát. Gondolkoztam többféle kötetkompozíción. Először megpróbáltam a hasonló helyzeteket leíró történeteket csoportosítani, vagy másmilyen szempontok alapján felépíteni a kötetet. De rájöttem, hogy csak az időmet pazarlom azzal, hogy mint egy kirakós darabjait, rakosgatom a novellákat, és úgy döntöttem, hogy a megírás sorrendjében rendszerezem őket. Ettől csak az egy éven belül született szövegek esetében tértem el némileg.
Mi foglalkoztat írás közben?
– Ez mindig változik. Pillanatnyilag az foglalkoztat leginkább, hogy azt látom, hogy a hagyományos történetek érvényüket veszítik, mert a világ, amit ezek a történetek próbálnak a nyelv által elmondani, olyannyira megváltozott, hogy a hagyományos sémákkal elmondhatatlan, hogy mi történik velünk, elmondhatatlan, hogy mit tapasztalunk. Így jutunk el a történeteim furcsa, szabálytalan alakzataihoz, amelyek éppen úgy íródnak, hogy nem követnek szabályokat. Ez nem a hagyomány elleni lázadás, egyszerűen csak a hagyomány figyelmen kívül hagyása, hisz írás közben befelé figyelek, a saját intuícióimra. Nem akarok más szövegekkel diskurzust folytatni. Úgy érzem, hogy a beszédünk sok esetben nem tudja rögzíteni azt, ami történik, csupán nyelvi formulákat ismételgetünk, miközben a valóság kisiklik a kezeink közül.
A szövegben mégis felépül egyfajta szövegvalóság. Ezt hogyan ragadod meg?
– Az írás számomra mindig egy személyes tapasztalat is. Miközben megpróbálok elmesélni valamit, aközben gondolkodok, és az írás nyomán a velem történt dolgokat is jobban megértem, hisz minden történetnek van személyes vonatkozása. Ez kicsit olyan, mint a régész munkája: van egy tippje, hogy esetleg ezen és ezen a helyszínen érdemes lenne kutatni, és akkor elkezd ásni – nem nagyon tudja, hogy mit fog, vagy fog-e egyáltalán bármi újat találni. Az írás is ilyen számomra: bolyongás, és közben megpróbálok arra figyelni, hogy vajon ebből lesz-e valami. Amikor elkezdek írni, akkor még nem tudom, hogy mi lesz a novella vége.
Legújabb szövegeid milyen irányba mozdultak el a kötetben szereplő darabokhoz képest?
– Azt vettem észre, hogy a prózám túlságosan is bölcselkedő lett. Ezt alapvetően nem szeretem, de egy kicsit elgyengültem, és mostanában egy elmélkedő, filozofikus aspektust is kapnak a szövegek. A legutolsó történetnek, amin dolgoztam, az a címe, hogy Időzített érintés. Ennek kiinduló pontja az, hogy az elbeszélő úgy érzi, az emberek legnagyobb problémája az, hogy az érintés, mint érintkezési forma, tabu alá esik az emberek között, holott az emberek tudat alatt erre vágynak. De a novellaforma, illetve a rövidpróza továbbra is megmarad.
