A nagybecskereki Madách Irodalmi Színpadának évadnyitó rendezvényén bemutatták Klemm József Kilencvenkilenc című verseskötetét, amely a Forum gondozásában jelent meg. A kötet 99 haiku verset tartalmaz, a szerző a címben egyben arra is utal, hogy sok mindent átélt „kilencvenkilences” generációból való. A szép számban megjelent irodalomkedvelő közönséget és a vendégeket a Jenovay Lajos köszöntötte. A kötetről Léphaft Pál, a 17 szótagba sűrített haiku versről pedig Heinermann Péter beszélt. Betegség miatt nem volt jelen a kötet recenzense, msgr. Bogdán József.
– Ma egy élet is kevés, hogy szembenézzünk önmagunkkal. S ebben nem az élet a hibás, az csak kísértés és áldás, az ember veszejti el önmagát. Siet és így elrohan minden lényeges mellett. Pedig boldogságra vagyunk teremtve. Ezért, ennek reményében álljunk meg, üljünk le egy-két percre, olvassunk, zenét hallgassunk, szemléljük a kertet, az ásványokat, a kőzeteket, végül maradjunk csendben, mert önmagunkat csak belülről hallhatjuk. Egy perce is van, hogy a csendről beszélek, sokszor önmagamnak, most meg Önöknek, nektek, ezt azért teszem, mert a költészetről, a versről, annak is a legtökéletesebb kis formájáról, a 17 szótagba sűrített haikuról akarok szólni. A csend Rózsafűzére egy haiku, mégis több lehet, egy érzéssel, egy képpel többet mondhat, mind a sok beszéd, hangzott el Léphaft Pál méltatásában.
Klemm József fiatal korában is írt verseket, de aztán, amikor elkerült a Magyar Tanszékre, ahol irodalommal kezdett foglalkozni, abbahagyta a versírást. Úgy érezte ugyanis, hogy még sok mindent meg kell tanulnia ahhoz, hogy jó verset tudjon írni. De mint vallja, az is elriasztotta, amit megjelenni látott. Inkább az újságírásban találta meg a kifejezési módot. Egy időben álnéven jelentek meg versei, most viszont úgy érzi, hogy kihozhat magából olyan értékeket, amelyeket nem fog szégyellni, ha megjelenik.
– Van egy régi kínai bölcsesség, amely szerint ahhoz, hogy az ember teljes életet éljen, négy dolgot kell teljesítenie ebben az életben. Az egyik: építs házat. A másik: ültess fát. A harmadik: nemzz gyereket, és a negyedik az, hogy írj könyvet. Van egy ötödik is, amit általában kihagynak az emberek, azért mert nem túl szép, mint az elmondott előző négy, mégpedig, hogy vegyél részt egy háborúban. Ez volt az öt feltétel ahhoz, hogy valaki teljes életet éljen. Ebből én már négyet leéltem korábban is, hiszen házat építettem, fát ültettem, gyermeket nemzettem, és háborúban is részt vettem. Részt vettünk valamennyien egy ránk kényszerített háborúban. Tehát ez volt az ötödik dolog, hogy most végre megírok egy könyvet, és azt mondhatom, elérkeztem valahová, elérkeztem oda, hogy elmondhatom azt, hogy az életem majdnem teljes volt. Ezért is adtam a Kilencvenkilenc címet a kötetnek, mert úgy éreztem, hogy mi, akik már egy bizonyos kort megértünk, rájöttünk arra, hogy „kilencvenkilences” generáció vagyunk. Az már szándékos volt, hogy kilencvenkilenc haikut válogattam azok közül, amelyeket megírtam. Amikor az ember megpróbálja lekerekíteni az életét, elérkezik abba a korba, amikor már összegezni akar, és azt mondja: most nézzem, hogy mit csináltam, és mit kellene még tenni ahhoz, hogy tökéletes élet legyen az, amit csináltam. Akkor látja, hogy innen meg kell tenni még a következő lépést, a századikat, hogy kerek legyen az, amit csinált, akkor rájön, hogy még mindig a kilencvenkilencnél tart. Az emberi létnek a tragédiája, hogy sosem érjük el a teljességet, de szerencsések vagyunk, mert van valami, ami állandóan előrevisz bennünket: a tudat, a szándék, hogy kiteljesedjünk, hogy azzá váljunk, amik lehetnénk, amit nekünk tervezet az, aki bennünket megalkotott. A kilencvenkilences életérzés az, amely mozgatóerő, az utolsó napokig, vallja a szerző.
