Egyszer azt mondtad, azért nem hordasz órát, mert úgy érzed tőle magad, mint aki felett átveszi az irányítást ez a valami. Nem tudom, miért valamiként hivatkoztál rá, de így mondtad. Szeretném tudatni Veled, hogy igazad volt. Azért jöttem el hozzád, hogy elmondjam mennyire is.
Nálam mindig van óra. Nem rajtam. Az már hazugság lenne. Csalni meg tudod, hogy nem szeretek – még ha nagyon is jó vagyok benne. Szóval, az órák… Remek kis szerkezetek. Akad köztük felhúzható, analóg, digitális. Használhatod őket a konyhában, a nappaliban, az autóban útközben, menetiránnyal szemben, nappal és éjszaka is. Én általában a bal kezemen hordok egyet, de előfordul, hogy a táskámban lapul meg, ám még olyan is megtörtént, hogy a zoknimba dugtam a kis ketyegőt.
A karórámról szeretnék Veled beszélni. Illetve, én majd beszélek, Te csak hallgass meg. Abban úgyis annyira jó vagy. Mondhatni, világbajnok. Az én órám ezüst színű nemesacélból készült, feje kerek, átmérője negyvenkét, vastagsága tizenkét milliméter. Vízállóságát ötven méterig tartja meg. Hivatalos modellszáma Q472-205Y. Egyéves garanciaszerződés járt vele. Soha nem használtam ki. A barátaimtól kaptam, tizennyolcadik születésnapomra. Te nem voltál ott azon a bulin. Nem voltál a barátom. Csupán egy ismerős. Egy a sok közül.
Most huszonegy vagyok. Az órám még megvan. Rengeteg dolgot átéltünk együtt. Akadtak részeges esték, amikor jól meghurcoltam szegényt, aztán meg még ő mentette meg az életem. Elestem a kemény aszfalton, ám mielőtt bevertem volna a fejem, segítségemre sietett és közénk állt. Valamivel kellemesebb élményként éltem meg, hogy az összevissza karcolt fedőlappal ütköztem meg, s nem az útburkolattal találkozott homloklebenyem. Ott volt romantikus találkozásokkor is, elegáns megjelenésem koronázásaként büszkén csillogott karomon. Egy ideig még alváskor sem vettem le, mert szerettem, ahogyan a fülem mellett kattogtak a másodpercek, míg én lassan álomba nem merültem. Várod már, hogy mikor dobbantok egy nagyot, igaz? Ismersz annyira, hogy tudd, nem lesz végig ilyen átlagos a mese. Mindjárt elkezdem, ne aggódj. Csak előbb szétnézek egy kicsit, nehogy valaki más is meghallja. Te is maradj csöndben. Kérlek.
Két hónapja beszorultam a karórámba. Igen, jól hallod. Először azt hittem, egy furcsa álom az egész. Talán rémálom. Fejem felett üvegbura húzódott, alattam feketeség terült el. Próbáltam kiutat keresni, de kísérleteim folyton kudarcba fulladtak. Körkörös határvonal tartott vissza a szabadulástól. Akárhányszor elérkeztem új világom végéhez, kemény falba ütköztem. Nem voltak határfelügyelők, nem kértek tőlem útlevelet. Egy lélekkel sem találkoztam. Fogságba estem. Kicsúszott a kezeim közül az irányítás. Hatvan másodpercenként ugranom kellett egyet, különben a leghosszabb mutató lefejezett volna. Biztonságban csak a zéróponton, az óra középpontjában érezhettem magam. Ennem és innom azonban muszáj volt. A határ közelében számokat találtam, apró vonalakkal. Ízük, mint a papíré, de a semminél mégiscsak jobb volt. Vizet a világvégéről szereztem. Itt-ott találtam egy kis esőcseppet, ami ebben a különös környezetben hónapokig elegendőnek bizonyult. Lassanként berendezkedtem új otthonomban. Raktárt építettem a zéruson, folyadékot egy árokba gyűjtöttem nem messze a bázisomtól, és a szél által befújt mikroszkopikus pókhálókból még egy kényelmes kis ágyat is összetákoltam. És ekkor kezdtem el gondolkodni. Egyetlen pillanatig sem adtam fel a reményt a szabadulásomat illetően, de előbb mindenképpen fel szerettem volna térképezni a helyet. Nem én irányítottam, hanem a mutatók. A kicsi, a közepes, és a nagy. Fürgeségük fordított arányban állt hosszúságukkal. Egy véletlen folytán aztán rájöttem arra is, hogy mozgathatóságukkal is ugyanaz a helyzet. Nekifeszültem hát a másodpercmutatónak, és elkezdtem visszapörgetni az időt. Könnyedén toltam magam előtt a hosszú rudat, körbe-körbe futkároztam, egészen addig, amíg össze nem estem. Majdnem otthagytam a fogam, de sikerült az utolsó pillanatban lehajtanom a fejem. Rá kellett jönnöm, hogy hiába mozgatom könnyen a másodperceket, jelentős eredményt nem érek el ezzel a módszerrel. Egyből az óra legrövidebb mutatójához rohantam, ám zömöksége miatt mozdítani se tudtam rajta. Edzeni kezdtem hát. Hosszútávfutóvá avanzsáltam, magam előtt pedig folyamatosan a másodpercek mutatóját láttam. Bőven volt időm. Újra én irányítottam. Hamarosan a percmutatót is meg tudtam mozdítani, pár hónap múlva megpróbálkoztam az órák irányításával. Ekkor azonban kételyek lepték el elmémet. Ha visszautazom a múltba, kiszabadulok. Majd egy bizonyos dátumon újra beszorulok ebbe a ketrecbe? És ha már itt a lehetőség, miért ne tekinteném meg a jövőmet?
Nekivetkőztem a feladatnak. Hónapok komoly edzésének köszönhetően szálkás testem minden porcikája csillogott, és már alig várta erejének fitogtatását. Bátortalanul kezdtem neki az óramutató fordításának. Eleinte csak a feladatra fókuszáltam, környezetem változásait figyelmen kívül hagytam. Élveztem az uralmat. Élveztem, hogy végre megint én kovácsolom sorsomat. Nagyon hosszú ideig utaztam előre az időben. Mindent tudni akartam. Mindent látni akartam. Nem gondolkodtam azon, hogy ezzel talán egy újabb idősíkot kreálok, vagy esetleg befolyásolom a jövőbeli cselekedeteimet. A látványra pedig pláne nem voltam felkészülve. Azonnal megbántam ostobaságomat.
Bátyám holtan hevert az autópályán, három barátjával egyetemben. Nővérem idegroncsként tért haza Spanyolországból. Bömbölve ugrott a nyakamba, én pedig nem sírhattam. Nem engedhettem meg, hogy gyengének mutassam magam. Anyám elvesztette legidősebb fiát, aki eltartotta a családot, aki apám helyett apám volt, amikor szükségem volt rá. Borzasztó érzés lehetett neki. Nem hullajtott könnyeket, csupán bámult a messzi távolba, el a mentő- és rendőrautók mellett. A nagy semmibe, Istent keresve. Nem tudom, hogyan történt. Csak az arcokat láttam. A kép egy pillanatig tartott csupán, de örökre beégett fekete szembogaramba. Aztán megjelent apám is. Hazatért Németországból, hogy fiát elbúcsúztassa.
Újabb kép. Temetés. Mindenki feketében, barna koporsó középen. Négyen állunk körötte. Én édesapám mellett. Némán hallgatunk. Összekuszálódott hangok jutnak el fülemhez, a kántor mögött riadt mozgolódás támad. Három rendőr jelenik meg. A tömeg rémülten nyílik szét előttük. Ránézek apámra. Bólint. Tudja. Érte jöttek. A fia temetésén. Nem ellenkezik, csattan a bilincs. Mindenki őt nézi. Rendőri kísérettel hagyja el a temetőt. Vet még egy utolsó pillantást első gyermekének koporsójára, majd lehajtja fejét. Hiba volt hazajönnie. Sikkasztás vádjával el fogják ítélni. És én ekkor kezdek el sírni.
Küzdeni akarok. Küzdeni teljes erőmből. Összerogyásig hajtom vissza az időt. Amikor felébredek, anyám ordítását hallom. A válás előtti időszakig sikerült visszaverekednem magam. Szemrehányások sora, ribancok emlegetése, eltékozolt pénzek egész garnitúrája. Apám csak a fejét fogja. Én kimegyek a konyhába, szó nélkül a hűtőszekrényhez lépek és a tálcára teszem a kajámat. Ugyanilyen csöndben távozom. Folytatják. De tudom, hogy nemsokára vége lesz. A ház a miénk marad, apámat elküldjük, ő a szeretőjéhez költözik, majd a bíróság elől menekülve Németországba költözik. Az új családjával.
Szabadulásra vágyom. Be vagyok rekedve ebbe az órába. Ki akarok jutni! Nem érdekel sem a múltam, sem a jövőm, csak mentsenek ki. Valaki. Akárki.
Rab vagyok. Itt állok a jelenben, a Te sírod előtt. És rab vagyok. Az előbb is ránéztem a bal kezemre. Láttam az idő szüntelen áramló tengerét és tudom, hogy lassan mennem kell. Mert be vagyok szorulva ebbe a valamibe, ahogyan Te hivatkoztál rá. Elindulok. Ki a temetőből, egy percig rád gondolva, majd a múltamra, s végül a jövőmre. Elmélázom a látott képeken.
Hiányzol, Barátom. Rettentően hiányzol.
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
