Katinak van egy repülő tigrise. Legtöbbször a konyhában heverészik, hatalmas arcát a linóleumpadlózatba süllyesztve. Fehér színű, tollas szárnyai terjedelmesen húzódnak végig hátán. Mindig tudja, hogy Katinak mire van szüksége. Ha kell, illedelmesen felemeli a hátsóját, és a konyha másik végébe battyog. Kati meg nyugodtan sürög-forog körülötte. Ám a tigris nem mindenkivel ilyen kedves. Egyszer véletlenül ráléptem a farkára. Nem akart bántani, de azért figyelmeztetésül kiharapott egy darabot a pulóveremből. Csak úgy. Kati nem kért bocsánatot. Lekuporodott mellé, és barna szemével leteremtette, majd meleg mosolyával jelezte felé el nem múló szeretetét. A lány mindig ilyen kedves, törődő.
– Már igazán megszokhatta volna, de belül még mindig csak egy kisgyerek – mondta, majd megvakarta a tigris hátát. Pont ott, ahol a szárnyak találkoznak a gerinccel.
Imádja, ha ott simogatják. A tigris – elvétve ugyan, de – ezt még nekem is megengedi. Feltéve, ha előtte megetetem. Almát eszik. Nem tudom, Kati miképpen képes ennyi gyümölcsöt otthon tartani. Egyébként soha nem említette, hogyan is került hozzá az állat. Egy vállrándítással lerázta az embereket.
– Egymásra találtunk. Ő talált meg engem. Hosszú történet – csak pár darab a rengeteg kifogás közül.
Egy mámoros esténken aztán komolyan is megkérdeztem.
– Kati, honnan jött ez a dolog?
A tekintete hirtelen olyanná vált, mintha az óceánok legmélyebb sötétségét szívta volna magába. Egy pillanatig a messzi távolba révedt, majd a fürdőszobába rohant. A tigris szuszogása a mennydörgésnél is hangosabb, de hallottam Katit sírni. Soha többé nem hoztam fel neki a témát.
Körülbelül egy éve láttam először repülni a vadállatot. Kati azelőtt egyedül jött el hozzám. Tudta, mennyire zavarba jövök a tigris láttán, ezért nem erőltette rám a társaságát. De akkor éjszaka fagypont alá süllyedt a hőmérséklet, és nem akartam, hogy Kati megfázzon. Szóval felszerelkeztem. Sapka, sál, kesztyű. Fogcsikorgató hidegben lépegettem feléjük. Kati ajtót nyitott, és azonnal felderült az arca. Fülig érő mosollyal fogadott. Akkor döntöttem el, hogy jöhet bármi, elviselem a halálosan veszélyes csíkos barátját. Csak Katival legyek.
A hálószobájába vezetett. A tigris azonnal hátat fordított nekem, az ablak alá kuporodott.
– Épp most akartam kiengedni. Nem szereti a radiátor melegét – mesélte Kati.
Kinyitotta a lakás szemeit. Soha nem hittem volna, hogy a tigris ott fog kiugrani, de olyan gyakorlott koreográfiaként tudták le ezeket a mozdulatokat, akár egy olimpiai bajnok jégtáncos pár. Kati és a tigris összenéztek. Mindketten ugrottak. Egyikük el az ablaktól, másikuk pedig ki. Csupán egy narancssárga foltot láttam, és éreztem a januári levegőt. Mire feleszméltem, a tigris már a messzi horizonton járt. Folyékony szárnyak verték fel a jeges hideg zavartalanságát, miközben az eget borító neonfelhők farokfirkákkal teltek meg. Kati nagyokat sóhajtva kereste a levegőt.
– Nem szeretek nélküle lenni. Olyan üres. Fagyos – jegyezte meg, miután észrevette, hogy bámulom.
Odaléptem hozzá, és átöleltem. Remegett, fázott, és sápadt volt.
– Mi van, ha egyszer nem jön vissza? Neki ott van ez a nagy kékség. Én mi vagyok? Nekem mim van?
Jobbnak láttam átadni a teret a csöndnek. Nem szerettem volna még jobban felzaklatni. Hajnalig öleltem. Szorosan. Láttam, ahogyan könnyekkel küszködik, rémálmoktól gyötörve szenved. Reggel aztán már távolról meghallottuk a szárnycsapásokat. Kati kibontakozott kezeim közül és a tigrisbejárathoz lépett.
Sikerült észrevétlenül távoznom. Talán kicsit hangosan csaptam be az ajtót, de fogadok, hogy nem hallotta a fülsértő fújtatástól. Ha olyasvalakit szeretsz, akinek van egy repülő tigrise, nos… gyorsan rájössz, hogy neked nem sok hely jut a szívében. Hiszen már tele van csíkokkal és szárnyakkal, hátborzongatóan lassan emelkedő és süllyedő bordákkal. Mégis hogyan férhetne el mindez mellett egy férfi? Az én szívemet azonban csordultig megtöltötte Kati. Szóval hónapokig követtem. Titokban. Csöndben. Zajtalanul.
*
Kati nem sokszor mozdult ki. Néha-néha láttam a városban. A pékségben, a piacon, vagy éppen egy bárban. (A hűtőszekrénye mindig tele volt almákkal, így sört nem tarthatott otthon.) Voltak pillanatok, amikor azt hittem, én vagyok az egyetlen barátja. Leszámítva a tetovált bagázst, akikkel olykor kirándult egyet az éjszakai életben. Nem szerettem őket. És ami még rosszabb: Katit se szerettem, amikor velük volt. Szóval csak a lakásán találkoztunk. Kártyáztunk, beszélgettünk, ittunk. Kettesben. Meg a tigrissel. Egy idő után hozzászoktam a hangos szuszogáshoz, amely mindent lecserélt az életemben. Apámat, anyámat, az aranyhalamat. Már nem jártam annyit a központ tág terein, az emailjeimre se válaszoltam. Csak Katinál ültem, és egész valóját magamba szívtam, miközben azon gondolkodtam, vajon ő tudja-e, mennyire szeretem.
Nem beszéltünk sokat. Tévét néztünk, vagy römiztünk. Ő minden mozdulata után megpróbált észrevétlenül a házi kedvence felé nézni. Körülbelül egy hónappal azután, hogy láttam a narancssárga szörnyet repülni, még a lakásán tartózkodtam, amikor hatalmas vihar tört ki.
– Maradj. Mindjárt elmegy az áram – erre még a tigris is felkapta a fejét.
– Honnan tudod?
– Csak várj.
Másodpercek múlva vaksötétben kuporogtunk egymás mellett.
Aludj itt – mondta pajkos mosollyal.
A kanapéval is megelégedtem volna, de ragaszkodott a franciaágyhoz. Egészen biztos voltam benne, hogy aznap este nem alszom egy szemhunyásnyit sem. Nem, amikor Kati feje, nyaka, törékeny teste ilyen közel volt hozzám. Aztán mégis álomba merültem. Reggel azonban egyedül ébredtem. Zavartan kászálódtam ki a paplan alól. Katit a konyhában találtam. Békésen feküdt a tigris testének oltalma alatt. Elsőre még megnyugtató látványnak tetszett, ám az éles fogak Kati bordáinak szegeződtek.
Sárga szemek néztek rám. Vészjóslóan. Szárnyak emelkedtek Kati finom teste fölé, hatalmas test húzta ki magát előttem. Úgy éreztem, a tigris szemeivel fénynyalábot küld felém, amely mindenestül bekebelez. Szentül hittem, hogy meghalok. De a tigris csak lecsukta szemeit és lustán kinyújtóztatta fekete csíkjait. Én pedig sarkon fordultam, majd olyan csöndesen távoztam, ahogy csak tudtam.
Ezek után már nem mentem vissza Katihoz. Ahányszor felidéztem magamban az összefonódott testeket, és azt az aranylón világító szempárt, azonnal rosszullét fogott el. Meglátogattam pár régi barátomat, felhívtam apámat, válaszoltam a levelekre. Kati és én egy párszor még találkoztunk a helyi kávézóban, de mind kevesebbszer. Nem kérdezte, miért nem megyek hozzá. Biztosan tudta. Nem én voltam az első, aki halálos fenyegetést érzett a környezetében garázdálkodó gyilkostól. Kati továbbra is mosolygott, de ez már nem az a mosoly volt. Majd április tájékán elkövettem egy hibát. Feltettem neki egy kérdést.
– Minden oké?
– Jól vagyok – csattant ki belőle. – Sőt, ami azt illeti, jól vagyunk. Tudom, hogy nem szereted ezt az egészet, de nem kell mindenbe beleavatkoznod.
Nem sokkal később kirohant a presszóból. Utána akartam menni. Legszívesebben a képébe ordítottam volna.
– Az a tigris veszélyes! Hát nem látod?! Tényleg ennyire hülye vagy? Az az állat elevenen felfal téged! – de nem tettem semmit.
Biztonságban akartam tudni. De a fejemben ez a biztonság én magam voltam.
Az volt az utolsó nap, amikor szóba álltunk egymással. Kerülni kezdtem, és ő sem keresett engem. Nem is olyan régen a szupermarketben láttam. Almát vásárolt. Holtsápadtan, beesett, karikás szemekkel, és görnyedt háttal állt a kasszánál. Ahogyan jobb kezével a zacskóért nyúlt, akaratlanul is felfigyeltem az alkarjára szorított kötésre. Vörös pöttyök rejtőzködtek alatta.
Mondanom kellett volna valamit. Szólhattam volna valakinek. Bárkinek. Családnak, osztálytársaknak, haveroknak, egy átkozott terapeutának. Akárkinek, aki elég erővel rendelkezik ahhoz, hogy megváltozassa azt, amit én nem tudtam. De ezúttal is szótlan maradtam. Csak a sebek látványát száműztem emlékeimből. Nem tudtam kihez forduljak. Nem ismertem senkit Kati életéből. Még csak a vezetéknevét sem tudtam.
Most már késő. A tigris épp engem bámul. Pár órája az erkélyemen landolt. Azóta nem mozdul. Be akar jönni. Mondanom kellett volna valamit. Szárnyai az utcalámpák elmosódott fényeiben fürdőznek. Tudom, mi történt. Mindig is tudtam, hogy ez fog történni. Orra sötétvörös és nedves. Aranyozott szemei éhesek.
Megcsóválja a farkát. Egyszer. Kétszer. És vár. Be fogom engedni.
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
