(fotó: Gruik Ibolya)
Legutóbbi beszélgetésünk még a nagykikindai templomtorony árnyékában volt két évvel ezelőtt. Akkor éppen elhallgatott a költő, alig közölt írásokat, elvonult a világi „hívságok” elől. Mióta azonban Fehértemplom ad otthont a lelkipásztornak, mintha újra önmagára lelt volna a költő is, ismét jelen van irodalmi életünkben. Bár a versek, amelyek kiszakadnak belőle, kesergők inkább, de „Isten kegyelemrajza” kirajzolódik mostani életében is.
Bogdán József katolikus pap, vajdasági magyar író január 12-én ünnepelte a hatvanadik születésnapját. Ez adott alkalmat a beszélgetésre.
A békét megtaláltad-e a hatvanadik évedben?
– Megmaradt emlékezetemben a Posta utca gesztenyefalombjainak összeölelkezése és az ágak különös árnyjátéka a sárga utcaköveken. Ez a kép belém ivódott. Ha Nagykikindára gondolok, mindig ez jut eszembe. Mindaddig, amíg nem kerültem Fehértemplomra, ahol a Körtédi domboldalon megpillantottam az ég és a föld között feszülő Dunának a tükrét. Ez az új tájélmény egy másik világba röpített, és az idegenségében is szépnek tűnik mind a mai napig.
Kezembe kerültek Herczeg Ferenc visszaemlékezései, aki négy évig lakott itt. Ő úgy írta le, hogy egy hosszú földhullám mélyén terül el Fehértemplom, ahol annyi az ének és a pohárcsengés, amennyit még soha nem hallott, nem látott.
A Három kereszt nevű domb a legmagasabb, onnan látni a szerb, a román, az orosz és a katolikus templomot, ahogy a tornyok összekacsintanak. Amikor ezt a képet látom, eszembe jut Rábé, Bánság legészakibb része, ahol három ország templomai mosolyognak össze: Kübekháza, Óbéba és a rábéi templom.
Azt mondtad tavaly tél végén a zentai irodalmi esteden, hogy Fehértemplomon mintha angyal köszöntött volna megérkezésedkor. Az angyali szárnyak védelme alatt érzed magad ott, ahol – sokan azt mondják – még a madár se jár?
– Eleinte volt bennem szorongás a nyelvek bábeli zűrzavara miatt, de lassan felfedeztem magamnak a nyelvek muzsikáját. A hívek többsége cseh ajkú katolikus, amikor anyanyelvükön a Miatyánkot (Jenzsi na nebesi) mondják, mindig az az érzésem, mintha egy cintányér összecsattanna, és a fülembe zengne tovább. Körtéden és Csehfalván megtanultam csehül mondani a misét, a szentbeszédek kivételével, a gyerekeknek a hittanórán a tízparancsolatot, a hét szentséget, a Hiszekegyet szintén cseh nyelven tanítom.
Ideérkezésem óta sétálok az egykor színnémet városban, ahol már nem beszélik a német nyelvet, és faggatom a könyökablakokkal díszített házakat, hogy meséljenek a múltjukról. 1946-ban megszűnt német városnak lenni Fehértemplom, és elűzték, lágerekbe küldték, vagy megölték az itteni német lakosságot. Ezek a suttogások, amelyeket én hallok a házak ablakából és a kertek mélyéből, a szomorúság hangján szólnak. Az egész tájat vasúti sínek hálózzák be, rámpák. Ezeket gondozzák, de vonatot még soha nem láttam. Olyan lefektetett sínek ezek, amelyeket nem fut át az élet. Ezért is sikeredtek sötét színűre az itteni verseim.
Vágyhat egy lelkész ennél többre, minthogy ott teljesíthet szolgálatot, ahol valamikor Herczeg Ferenc tanulta a magyar nyelvet?
– A hatvanadik születésnapomat itt éltem meg, és most már van rálátásom azokra az állomásokra, ahol valaha szolgálatban voltam. A dél-bánáti Fehértemplomtól egészen Törökkanizsáig. Ha belegondolok, hogy tizenöt éves fejjel indultam el a papi pályámra, akkor könnyen kiszámolhatom, hogy negyvenöt éve vagyok papok és szerzetesek között, és ily módon minden porcikámba beleivódott az egyházi élet minden fényével és árnyával együtt.
És a költő? Elégedett lehet az irodalmi történésektől elzárt világban? Hogy éled meg a mindennapokat, mi ad örömet? Tudsz vidám és jókedvű lenni? Lehet boldog az az ember, aki a szegények, a nincstelenek, a megalázottak hírmondója?
– Udvarszálláson a vasárnapi szentmise után a hívek meglepetésként születésnapomra egy kedves műsorral léptek fel, amelyet Horváth Gizella kántorunk, belgrádi egyetemista hívőnk készített elő. Életem egyik legszebb születésnapját élhettem meg. Pedig tudják, hogy van ez:
Az ember ha hatvan, már dörmög, ha baj van,
Medvének látod a távcsövön át.
Cammog a jajduló hósivatagban,
Látott már mindent, most semmit se lát.
Ezt a verset írtam nemrég, amikor már vészesen közeledtem a hatvanhoz, és már csak napok kérdése volt, hogy megkocogtatja ablakomat.
Udvarszállás az egyedüli falu kétszáz lakosával, ahol anyanyelvemen is tudok prédikálni, ahogy ezt tettem harminc éven át. Itt teljesen másként vagyok pap, mint eddigi plébániáimon, mert itt nincs közösség. De annál nagyobb az örömöm a személyes találkozások miatt. Például a megöregedett katonatisztek, akik még Tito idején voltak tisztségben, ők fordulnak hozzám, mert ebben a városban volt katonaiskolájuk. Ezekben a személyes találkozásokban föltárul előttük az életük, újra elkezdtek templomba járni, újra hisznek. Idős emberek, akik kíváncsian kérdeznek – mint hittanos gyermekeim az életről –, hogy miért jöttünk a világra.
Nagy öröm volt, hogy amíg a tavalyi évben imitt-amott ültek a gyönyörű Szent Anna-templomban, most zsúfolásig megtelt. De nem csak akkor van zsúfolásig, amikor valóban zsúfolásig van. Régi jó szokásom, hogy amikor szentbeszédre készülök, és oltár elé állok, képzeletem képes arra, hogy benépesítse a templomot, és úgy beszélek, mintha tömeg lenne előttem.
Itt, amikor sűrű fehér köd borítja a város, mintha az otthonukból elűzött szürke arcok nyüzsögnének a ködben. Életemben ez a jelenlegi állomás, és mint ahogyan eddig is, bárhol jártam, előbb-utóbb kidomborodott életrajzomból Isten kegyelemrajza.
