A néptánc az utolsó óráit éli. A mai fiatal nemzedéket a nemzetközi tánc teljesen megfertőzte. A fenti mondatokat még 1939-ben jegyezte le Györffy István néprajzkutató. De úgy hiszem, nincs teljesen igaza. Négy napot töltöttem Péterrévén, ezért gondolom így.
Próbára jöttem, leselkedni. Az udvaron gyülekeznek a lányok, érkeznek a fiúk, ki gyalog, ki motorral. Szívélyes a köszöntés, kedves a mosoly: igen, jó helyen járok, itt lesz a próba. De előtte még egy kicsit énekelnek, nem baj?
Persze hogy nem. A lányok az udvaron szétrebbenek, bevonulnak próbálni, másnap ők kezdik a Durindót, környékbeli népdalokat énekelnek.
Szépen szól a pecellói nagyharang…Becsukom a szemem, úgy hallgatom őket suttyomban, a folyosón. A tiszta hangok oldásában kisimul a lelkem.
Aztán szállingózni kezdenek befelé a fiúk is, mint egy törzsi rítusban, egyre többen állnak fel a színpadra, be a többiek közé, fokozódik a ritmus, emelkedik a hangulat, melegszenek az izmok, egymásra hangolódnak a lelkek; észre sem veszem, mikor fordul át a bemelegítés táncba, de érzelem van abban, ahogy közben a másikra néznek, így sejtem meg, most már tétre megy a játék. Oldott, érzelmi biztonságot nyújtó a légkör, a kapcsolatok természetesek, a viselkedésük a közösségi magatartásformák legszebb hagyományait idézik – egyszerűen tudnak egymással bánni.
Közben megjön Karcsi bácsi is, leül szemben, középre egy székre, némán figyel. Ritkán szól, olyankor nincs apelláta, se bohóckodás tovább.
Most románul énekelnek, szucsági a tánc. –Nekünk nincs saját néptáncunk, másokéhoz kell nyúlnunk – magyarázza Karcsi bácsi.
Míg a fiatalok gyakorolják a táncot, mi Karcsi bácsival átballagunk a helyi közösségbe, 30 év történetét, a Tisza Néptáncegyüttest nézzük Karcsi bácsi tablóképein: Beregszász, Budapest, Debelyacsa, Szekszárd, Kolozsvár, Znanje imanje, Ki mit tud?, Busójárás, Vitkayné Kovács Vera, Koncz Zsuzsa, Deutsch Tamás, Orbán Viktor, Szili Katalin, a budapesti parlament. –Hát mikor lett volna lehetőségük ilyen találkozásokra, ha nem táncolnak? – kérdi Karcsi bácsi.
Mire visszaérünk, a próbának is vége, 10 óra elmúlt, de még maradnak, beszélgetünk: ki miért és mióta táncol? Testedzés helyett, pihenésképpen, a társaság miatt, szeretetből – sorolják, ki „csak” 3 éve, ki 1990 óta…
– Erős, mokány emberek ezek – mennyi „munkaidőt” tölthettek itt el az évek alatt? Például Józsi, aki húsz éve jár ide? Jaj, vele van egy anekdotám: Jön és táncol. Próbál táncolni. Nézem, nézem, egyszer mondom neki, Józsi, menj te haza. Találkozok az édesanyjával, azt mondja nekem, Karcsi bácsi, hagyja a Józsit csak azé’, hogy hazavezesse testvérét, a Katit. Hát mondom, üsse kavics… Mit ad Isten: kikupálódott a gyerek!
– No most: el tudja azt képzelni, hogy a leányok közt, akik most itt vannak, egyik se dohányzik?
– De van egy dolog, amit nem szeretek: ennek itt nincs nagylánya! Nem tud Becsén egyet neki?
A diktafonon semmit nem hallok, csupa kacagás a beszélgetés. Érzem: különleges közösségbe csöppentem, olyan meghitt és elkötelezett „családba”, ahol kalácsot süt vagy meszel, ha kell, apuka, anyuka, testvér és férj is.
Néhány elemista.
Egy esztergályos.
Fizikatanár.
Joghallgató.
Asztalos.
Anyuka.
Táncpedagógus.
Középiskolások.
Meg egy órás-műszerész – Kódé Károly: 30 éve a tánc, a szervezés az élete, a Tisza Mente Népművészeti és Közművelődési Egyesület Életfa díjas elnöke.
30 éve minden próbán ott van – néhány igazolt hiányzással: a Barcelona csapata, a Formula–1 vagy egy teniszmérkőzés kísértésbe viszi…
Kódé Károly június 20-án töltötte be 74. életévét.
Isten éltesse, Karcsi bácsi! A lányokat, a fiúkat, az elemistákat, az esztergályost, a fizikatanárt, a joghallgatót, az asztalost, az anyukát, a táncpedagógust, a középiskolásokat... mindegyiküket.
