Tíz év. Az emberben mindenféle közhelyek tolulnak fel azzal kapcsolatban, hogy milyen gyorsan elrepült, szinte észre sem vettük, mennyire megváltoztunk – bízvást gondoljuk, hogy értünk is talán –, s a tíz évvel ezelőtti énünk ránk sem ismerne, ha ma látna bennünket. S lehet, ma már mi sem igazán tudnánk megszólítani, talán nem is lenne mondandónk, amit szívesen megosztanánk vele. „Hiszen úgyis tudod…” – vonhatnánk vállat, legyinthetnénk, vagy tudom is én.
Mindig is voltak, így hát vannak hiányjelek ebben a legutóbbi tíz esztendőnkben is. Én egy barátomat veszítettem el abban a tíz évvel ezelőtti, őszi balesetben. 2000 szeptemberében. Teljesen váratlanul. Nem is tudtam, hová indult, vagy honnan tért volna haza aznap – egyszer csak csörgött a telefon. És rossz hírt közöltek. Nem tud ilyenkor mit mondani az ember, legszívesebben káromkodna, céltalanul, vagy még inkább öncélúan, hogy zavarát/fájdalmát leplezze, de ebben a helyzetben még a válogatott mocsokságok is cserbenhagyják, nem jutnak eszébe… Földhöz vágná a kagylót, ahogyan régen a rossz hír hozóját is lefejezték vagy karóba húzták…
Az elmúlt tíz esztendőben Beszédes Attila (1968 –2000) barátom már csak hiányjelként tartott ki mellettünk, egy olyan emlékként, akibe (vagy amibe?... ha már emlékről van szó, ugye…) léptem-nyomon belebotlok, ha számomra fontos régi újságokat, folyóiratokat lapozgatok, vagy amikor ma már kifürkészhetetlen okok miatt félretett, elrakott, porosodó irathalmok között matatok. Vagy ha különböző szerkesztőségek rég kitakarított irodáiban felgyülemlett „archív” fotók között keresgél az ember.
Hány barátot és hány szerkesztőséget vesztettünk el nemcsak ebben a tíz évben, de még korábban, már Attila életében is, olykor együtt, másszor pedig külön-külön, más és más utakat járva? Egy kifejezetten tragikus krónika lesz, ha egyszer valaki veszi magának a fáradságot, és megírja az 1989 utáni vajdasági magyar sajtótörténetet, amibe a magunk módján mindketten egy kicsit belekontárkodtunk, s úgy hittük, a részesei voltunk. És a magunk módján a részesei is voltunk. Valami fontosnak.
Az a néhány év, ami köztünk volt, éppen arra volt elég, hogy a Középiskolás Művészeti Vetélkedőin már csak alig találkozzunk, de nagyjából egy időben kezdtünk publikálni az Új Symposionban, majd a Képes Ifjúságban is. Később a Magyar Szóban dolgoztunk együtt rövid ideig. Emberi kapcsolatokban azonban mindezek csak száraz adatok, szimpla tényközlés, ami a valóságról igen keveset árul el. Mert az emberi kapcsolatoknak az életrajzi adatok csak vetületes árnyképei, de sohasem lenyomatai. Még kevésbé hites dokumentumai.
Általában mindig mindent megőrzök. Miért épp az emlékekkel ne tenném?
Ezt a történetet pedig el kell mesélni. Mert ez is egy olyan. Véletlenekkel teletűzdelt. Mágikus elemekkel tarkított. Kissé talán hihetetlen is. Népmesei motívumokban gazdag…
Történt pedig, hogy idén nyáron beszéltem telefonon Beszédes Attila édesapjával. Épp a Nyári Ifjúsági Játékok zajlottak Zentán, fesztiválszezon, nyári szabadságok, buli, utazás. Aztán pedig alig néhány héttel később, miközben mi a Sziget Fesztiválon sátoroztunk, hatalmas felhőszakadás zúdult Zentára, amelyik édesapámat a szó lehető legszorosabb értelmében kimosta családi házunkból, negyven centiméteres víz állt a szobákban, őt pedig kis híján agyoncsapta az áram, amikor hajnali háromkor vagy négykor – lehet, hogy szégyen, de nem is tudom, pontosan mennyi lehetett –, arra ébredt, hogy az ágya körül minden vízben áll, és még félálomban villanyt akart gyújtani … Minden, ami a jelzett vízszint alatt állt a lakásban, komolyan megsínylette a történeteket. Főként a műszaki cikkek és a papíralapú dolgok. Utóbbiak meg valahogy végképp sehogy sem szeretik a nedvességet. Gyermekkorom óta gondosan gyűjtögetett és őrizgetett képregényeim, régi bakelit hanglemezeim, miegyebek…
És igen, álltak az egyik szoba sarkában felhalmozva régi – még papíralapú – kéziratok, jegyzetek, noteszek és füzetek, különböző szerkesztőségekhez beérkezett, részben megválaszolt, részben pedig most már mindörökre megválaszolatlanul maradó levelek, borítékok és egyéb küldemények, mindenféle papírok még azokból az időkből, amikor írógépen írtunk, kis- és nagyflekkekben, sorközszélességekben számoltunk. Vagy ha már számítógépen dolgoztunk is, még mindig ki kellett nyomtatni az elkészült kéziratokat, mert a szerkesztőségek csak úgy tudták elfogadni, hiszen akkoriban még a mára már teljesen idejétmúlt floppykat sem ismerték…
Hazasiettem hát segíteni édesapámnak – kárfelmérni, s menteni, ami még menthető, szanálni a károkat, takarítani, szobát szobára halmozni, tömöríteni, életteret zsugorítani. A nappali szoba (no, jó, ám nevezzük így…) sarkában álló irathalmot átválogatva olykor fájt a lelkem, hogy milyen anyagok lettek az enyészeté, mi minden ment – hosszú, tömött sorokban – a szemétbe, mi mindent mosott ki mindörökre az ár a mi kis vajdasági magyar művelődéstörténetünkből. Sinkovits Péter verse jutott eszembe, amelyik mindig is a kedvenceim közé tartozott: „nem fér el ez a háromhasábos kép / vágni kell belőle / akik a kórus szélén álltak / vékony papírcsíkként / talán örökre kiesnek művelődési közéletünkből”.
Ilyen vékony kis papírcsíkokat őrizgetek, gyűjtögetek évtizedek óta.
Amilyenek az emlékek is.
Ilyen vékony kis papírcsíkok.
Fényképforgácsok.
A kórus szélén állók arcával, vonásaival, jellemével, szellemével – sorsával.
És így került a kezembe sok év után ismét Beszédes Attila – vagy ahogyan több más mellett ezt az írását is jegyezte: Artila – Az Elnök a szememben című novellája is. Egy, ismereteim szerint, azóta is közöletlen írás, tíz évvel ezelőtt elhunyt barátomtól. Egy elbeszélés arról, hogy mi, nők és mi, férfiak mennyire nem értjük, mennyire nem ismerjük, vagy inkább félreismerjük egymást. Egy elbeszélés arról, hogy rezonanciánk mennyire disszonáns. Egy elbeszélés, amelynek női főszereplője teljesen férfifejjel gondolkodik, mert élő, valós nő ilyesmit soha életében nem gondolna, tenne; így semmit sem látna, így semmihez sem közelítene. Egy totális elvonatkoztatás – térben és időben mégis a megfelelő helyére helyezve. Nem tudom már, melyik lapnak adhatta le ezt az írását annak idején, az Új Symposion vagy a Képes Ifjúság lehetett, és azt sem tudom, miért tettem el. Ez is egy takarítás lehetett…
Egy kézirat, amelyik a sok-sok költözködés, a számtalan átválogatás után mégis annyira fontos volt, annyira fontosnak tűnt, hogy érdemesnek tartottam megmenteni az enyészettől. Egy kézirat, amelyik nem ázott el az édesapámat és a zentai házunkat elmosó árban – ahol annak idején Beszédes Attila barátom is a vendégünk volt.
Egy barátomra emlékezem most ezzel az évtizednyi távlatból felidézett novellájával, aki tíz éve nincs közöttünk, akinek újvidéki udvarán ücsörögtünk alig egy évvel tragikus halála előtt, a NATO Kis-Jugoszlávia elleni légicsapásai idején. Ez ma már történelem. Ahogy történelem ő maga, egyénisége, jelleme, tolókocsis alakja is. Sőt, ezek a fenyegető szirénaszóban eltöltött sörözések is – a történelem apró kis szilánkjai ma már.
Dudás Szabolcs régi fotói jutnak eszembe. Ezeket olyan helyen tároltam, ahol a Zentára zúduló özönvíz, és a nappali szobában álló negyven centiméteres víz sem tehetett bennük kárt. Beszédes Attila tolókocsijával a Domino vendéglő, az újvidéki magyar értelmiség egykor volt törzshelye előtti kocsiút macskakövén, éjszaka, egy autó reflektorainak ellenfényében… Voltak bizony nemes fénykorok, amelyek nem vártak be bennünket, mert mi már egy későbbi, egy újabb – a múlt század nyolcvanas éveinek közepén, s végén indult – nemzedék voltunk/vagyunk, amelyik máshol talált magának törzshelyeket. Más vendéglőkben, más köztereken, más környezetben, más körülmények között, más macskaköveken.
Útját pedig más hiányjelek jelölték ki.
Szemléletesen.
Nekünk azonban még volt bizalmunk azokban a nemzedékekben, amelyeknek a Domino volt a legendás, mondabeli, népmeseszerű törzshelye. Még akkor is, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy ez a bizalom távolról sem kölcsönös.
És amikor Dudás Szabolcs az újvidéki Duna-parton, a Kövesben fotózta őt… Ezek a képek is azzal a naiv életigenléssel és bizalommal vannak tele, amelyikkel „nekiindultunk” annak a világnak, amelyet a sajátunknak véltünk. És amelyik aztán oly galád és aljas módon kiterített bennünket…
Lehet, hogy egy hasonló kárfelmérésben egy másik nappali szobában, valaki másnak az irathalmai között, egy másik árvíz után egyszer majd kiderül, hogy mindketten csak a kórus szélén állunk. A sorsbeteljesítő papírcsíkban… Lehet, mert minden elképzelhető. De ha az eredményét meg is kérdőjelezheti, csak azt nem mondhatja senki, hogy nem volt érdemes.
Nyugodj békében, Artila; legalább olyan békében, mint amilyen megbékélésben a sorsoddal – a hiányjelek ellenére is – együtt tudtál élni!
